Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Turczel Lajos: A csehszlovákiai magyar költészet átfogó antológiája (Szélén az országútnak)
Turczel Lajos a minőségkövetelők nagy része is dilettáns volt, a veszekedő irodalmi jobb- és baloldal pedig a saját írói dilettantizmusa felett mindvégig szemet hunyt. Az a minőségi harc viszont, amit a hatvanas években a Cselényi-Tőzsér nemzedék legjobbjai indítottak el és nemcsak publicisztikai-kritikai szinten, hanem a saját produkciójuk új minőségével is vívtak, a további erős nemzedékek, csoportok fellépésével és az Irodalmi Szemle mellett létesült művészi műhelyek kialakulásával állandósult, folyamatossá, következetessé vált. Ilyen körülmények közt a minőségi kiválasztódás sokkal intenzívebb volt, mint az előző korszak bármely szakaszában. Szólni kell még az új antológia céltudatosan tervezett megszerkesztéséről is. Tóth László szerkesztési-válogatási elveit, mérce-elképzeléseit, melyeket az Utószó ban fejtett ki, fentebb már ismertettem, most megállapíthatom, hogy az antológia felépítésénél ezekhez tartotta magát. Az összeválogatott versanyag színvonala természetesen nem egyenletes, hiszen az eltelt hetven év költészetében folyamatos volt az értékhullámzás, hegyek és dombok váltották, keresztezték egymást, s a dombok termése is rengeteg meghatározó és hiteles színt mutat fel. Elvetendő versek az antológiában nincsenek, de néhány figyelmet érdemlő szín kimaradt belőle, s köztük olyanok is, amelyek éppen az általam megkérdőjelezett mellőzötteknek sajátjai: L. Gály Olga a költészetünkben szinte egyedül kévpiseli az anyaság-verset, Török Elemér monotematikus tájköltő, s Kulcsár Tibor a Pogány imádság című költeményével olyan szimfonikus kompozíciót alkotott, amely a mi nem túl gazdag szerelmi líránkban ritkaságszámba megy. Az antológia szerkesztőjét azért is meg kell dicsérni, hogy noha ő a neoavantgardiz- musunk fő apostola volt, a válogatásban a priori egyoldalúság, elfogultság nem tapasztalható, a hagyományos és modernista versanyag reális arányban van egymással. Tóth szerkesztői kvalitása a címadásokban is érvényesült. Egész irodalmunkban kevés az olyan adekvát cím, mint amilyent ez az átfogó antológia kapott: Szélén az országúinak. Én kissé keserű megelégedettséggel nyugtáztam a telitalálatot, s még keserűbben oda gondoltam hozzá ezt a kiegészítést: és gyakran az árok sarába taszítva. A versanyag három elkülönített részének is remek metaforikus címei vannak: Üzenet Hiccingából - „... lesz: feltámadás“ - Új Atlantisz. Az első rész címe egy szóváltoztatással Antal Sándor Köszöntés Hiccinga című versétől van kölcsönözve. Azt nem tudom, hogy Antal honnan vette ezt az érdekesen hangzó földrajzi nevet. Valószínűleg ugyanúgy kitalálta, mint a festő Gulácsy Lajos a Naconxypánt vagy még inkább Petőfi az elmaradottságot jelképező országnevet: Okatootáiát. Hiccinga az;elemi csapásként támadt és még kába, bizonytalan, összeforratlan kisebbségi létnek a neve, amelyből a költő egy másik Hiccinga költőjéhez, az erdélyi Tabéry Gézához küldi akasztófahumorral enyhített fájdalmas siralmait. Meg kell jegyezni, hogy az antológiacímet is az Antal-vers egyik kiszakított fél sora alkotja. A második rész címe egy 1944-ben írt Ásgúthy-vers (Halottak napja volt) utolsó sora, a harmadik \részé pedig Gál Sándor 1977-ben írt Új Atlantisz versének a címe. A Gál-vers megrendítő nemzethalál-látomás: „süllyedek, süllyedek / együtt a bénuló nyelvű vidékkel / házakkal, kertekkel, otthonokkal /... együtt a fákkal, együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű te-
