Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Tőzsér Árpád: Egy író-politikus növésterve házban és regényben (Dobos László hatvanéves)
Tőzsér Árpád hez. Azóta az apai, sőt nagyapai kötelesség gyakran szólítja Dobost a fjordok ’országába.) Az autós elhagyatottságát a végtelen országutak magányában, az autók tengerében az „Öreg halász“ magányához s életküzdelméhez hasonlítottuk. A különbség csak annyi - mondta akkor Dobos -, hogy az autós a második természettel, a civilizáció veszélyeivel küzd. Most, 1990 augusztusának a végén megint éppen Norvégiából érkezett Dobos László. Bőröndjei talán még ki sincsenek csomagolva. Következő kérdésem a nagyvilág és az író viszonyát célozza meg:- Az Irodalmi Szemle a hatvanas években, a Te szerkesztésedben egyszerre volt szlovákiai magyar, közép-európai és világirodalmi lap. Kapcsolatod a világgal azóta is eleven, sőt ma, a határok megnyitása után, ha lehet, még elevenebb. Egy-egy (valóságos és képletes) külföldi utad után hogyan szoktad hasznosítani bőröndjeid tartalmát? Mint regényíró számára, mit jelent számodra a világ és a világirodalom?- Azt, hogy sorakoznak a kicsomagolatlan bőröndjeim. Mostanában több az út, mint az úti élmények feldolgozására jutó idő. Torlódik bennem az utak tapasztalata. De ez talán valahol kárpótlás is az elmúlt húsz év íróketrecéért. A 60-as évek elején éreztem meg a világhoz való kapcsolódás szükségét. Akkor közép-európai köröket írtunk irodalmunk köré. Az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként sorra vizitáltam Közép-Európa nagy városainak szerkesztőségeit, s irodalmi ismeretségeket szereztem - kötöttem. Sajnos, 68-ban ezt az épülő „Közép-Eu- rópa-Házat“ is ledöntötték a tankok. Mostani utazásaimat is elsősorban a szükség kényszeríti rám: nem ismernek bennünket a világban. Az erdélyiek hírével-gondjával tele van Európa. Mi még most is csak földrajzi fogalom vagyunk. Önszántából a világ nem hajlik hozzánk, nekünk kell a világot megkeresni. Mai útjaim már európai körök, keresem nemzetiségi létünk, irodalmunk, kultúránk értőit, befogadóit, támogatóit, postásait; Bécsben, Münchenben, Párizsban, Hollandiában, Svédországban... S van már egy családi útvonalam is: Pozsony-Oslo. Huszonévesen Kistárkány, Királyhel- mec, Pozsony voltak életem távolságai. Mára ez az út jócskán megnyúlt észak felé. Amikor az Oslo-fjord partjain megtapogatom magam, nemegyszer hangosan kimondom a nevemet is. Hogy kerültem én ide? Persze, a családi körülményeimen túl is sok minden magyarázza útjaimat. Például a Magyarok Világszövetsége társelnökeként is kötöm-kötögetem az ismerkedés fonalait. S hogy a szépíró számára mit jelent a világ élménye? Állandó föltöltődést és provokáló szembesülést. Ahogy te megfogalmaztad annak idején létfilozófiánkat: „Anyánk képén a világ a ráma.“ S úgy érzem, minden úttal növekszik a ráma, de ezzel együtt súlyosodik anyánk képe is. Dobos László úgy beszél, ahogy ír: tűnődve, de érzelmi telítettséggel: valamiféle belső zaklatottsággal. Ismételgeti, keresi a pontos, s még pontosabb szót, hogy a szóhalmozás végül is fokozássá (regénynyelvének is annyira gyakori stílusalakzatává) váljon mondandójában. S ez a stilizált nyelv valahogy ellentmond a kisregény-ház paraszt motívumainak, a gazda-alapossággal művelt kertnek, a szőlősoroknak, pirosló paradicsomoknak, s végső soron az író „népi“ hírének is.