Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)
Vajkai Miklós Macskaspirál l Egy perce sincs. Elhitettem magammal, hogy befejeztem egy történetet. Nem is történetet: egyenletes feszültségű, fohászhoz hasonló magánbeszéd volt. A szemhéjam megfáradt. De a tudatom semmit sem veszített az éberségéből. Az agyam olyan volt, mint az ünnepi lakomára kivilágított palota. Idegennek tűnt fel mindaz, amit a mélytudatomból kibányásztam. A megállapításaim ridegek, fagyosak voltak. A mondandóm nagy íveket írt le, és erőmbe-leleményembe tellett, hogy ne veszítsem el az összefüggéseket. Igyekeztem racionálisan viselkedni. Felötlött bennem, hogy a humánumból is kellene egy csipetnyi. Jó lett volna a karomat kinyújtani. Megérinteni egy zakót. Nem volt a közelemben senki. A magánszövegemet folytattam. Megnyugtató áramlattal haladtam. Éreztem: a célomhoz érek. És megint csak nem nyerek és nem vesztek el semmit. Az emberi élet nem vereségek és győzelmek galacsinja. Olykor magam elé képzelek egy ablaktalan helyiséget. A bútorzata egyetlen vasasztal. Parányi üveggolyót helyezzünk az asztallapra, és reteszeljük be a hermetikusan záruló ajtót! Pontosan ez az Élet, a mi Életünk! A magam szövegét mondtam! Nem szeretem a rikító színű monológokat. A mondandómat puhítottam-] ágyítottam. Éreztem: most nem halok meg. Sőt, volt valamiféle lelkesedés az alkatomban s szellememben. Ogy tűnt fel: a Halál messzire elkerül, és egyhamar nem kezd ki velem. Addig még sok mindent elrendezhetek. Az ifjúságom platóján a dolgaimat ellehetetlenítettem, és csupán negyven esztendősen jött meg az eszem. A hiábavalóságaimat megpróbáltam helyrekalapálni. így múlott el újabb két évtized. És most pogányan azt kérdezem: vajon mire volt jó ez az egész, mármint az életem? Kérdéseket tettem fel magamnak. S egy idő után az nyugtatott meg, hogy egyetlen feltett kérdésre sem leltem kielégítő választ. És mégis! A lényeghez közelebb csusszantam. A monológomat folytattam: a szememet napokon át nem nyiottam ki. Tökéletesebben lát így az ember. Sötétség vett körül. Éreztem: ez az én igaz tájékom. Építettem-alakítgattam a magánszövegemet. Hatvanhat esztendőm elegendőnek sejlő tapasztalatai segítettek. A lehetőségeimhez viszonyítva éber voltam. Mondtam a magamét. Karattyoltam! A tempót — mesterien — visszafogtam. Egy idő után megszoktam az új szavak új dinamikáját. Körítést körítéshez igazítottam. A szövegtájék fokozatosan feltárult. Ám sohasem árthat az óvatosság! Az érzékeim felcsiholásával biztosítottam magamat. „Az ember elherdálja a legszebb éveit, és vénségére a Csoda megteremtésére vágyik!” — korholtam magamat. Jó, jó! Nincsenek csodák. Realitások vannak. Az én realitásom abban rejlik, hogy még mindig itt vagyok. Ismerős szövegtájékot szövögetek-pepecselek össze. Félek. Felmentést mégsem várok. Egy kis veronikázás a tudatommal, kései viadal .. .
