Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

olyan tiszta mosolyú arcokat, olyan bájos mozdulatú alakokat tudott rajzolni. „A szentandrási fiúk”-at is ő illusztrálta.

A regény már vagy hetedik folytatásánál tartott, amikor a lap első példánya a kezedbe került. Életedben kevés írott mű hatott rád annyira, mint Szentiványi Jenőnek ez a nem rossz, de talán nem is messze átlagon fölüli munkája. Később „A nagy kaland” címmel könyvalakban is megjelent; lehetséges, hogy bele is lapoztál, talán el is olvastad volna még egyszer, csak nem futotta az idődből. Vagy kezdted is olvasni, de már nem tetszett olyan nagyon. Vagy... féltél nekifogni, hogy esetleg lerombolhatná „a szentandrási fiúk”-ról éveken át táplált illúziókat.

I L L Ü Z I Ö K — igen, alighanem ez a megfelelő kulcsszó, és nemcsak „A szentandrási fiúk”-at illetően, és nem is csak a Magyar Cserkészt meg az egész mozgalmat illetően, Márton Lajossal, Telekivel, a Kárpát-medence gazdasági-politikai egységével és mindazzal, ami most, három évtized után is bizonyos jóleső nyugtalanságot, bizonyos vágyakat, bizonyos nosztalgiákat vált ki benned („Jegenyék a messzeségben” — ez volt a címe a háborús időszak egyik elbeszélésének; vagy egy könyveim, amely ugyancsak több mint egy negyedszázad távolából zsong vissza: „Domáldi jegenyék” [a Bolyaiakról szól a regény, de nem olvastad, csak a címét őrződ magadban, a jegenyék miatt, noha sem Őrsön, sem Étyben nem láthattál belőlük sokat, gyerekkorod falvaira inkább az akác volt a jellemző, de azt a néhány sudárt, amely a síkságotok fölé magasodott, gondolataid — érzéseid — azonosították a balatoni műút mentén, a Badacsony lábánál, a Szigliget mellett és a Dunántúl-szerte látottakkal, az ezüst por-fény-ködbe vesző sorokkal, a parasztházak, nemesi kúriák előtt álló öregfákkal meg azokkal a vihar tépdeste csoportokkal, amelyeket régebben csak képről, versből, dalból ismertél, s amelyek a Nagyalföld pusztái körül ólálkodtak, így nem csoda, ha az erdélyi Domáld jegenyéit olyan közelieknek érezted, mintha csak a Gelence partján nőttek volna] — tehát jegenye-nosztalgia —, aztán az a valami [szöveg- vagy kottakeret, vagy térkép, vagy...] a hátad mögött [ideiglenesen] a szekrényre akasztva, Őrsön, az elemi második osztályában, a halványzöldek, aranysárgák, égszínkékek világa, itt-ott egy-egy pipacspiros folttal tarkítva [az iskolában Nagy-Magyarország földrajzát tanultátok, az egész Kárpát-medence térképe ott lógott a falon, a közepe meg a bal fölső része fűzöld, a Dunántúl, a Mátyusföld szélei, a domvidékok sárgák, a Balaton, a Fertő, a Duna, a Tisza, a Gelence égszínkék], tehát színek nosztalgiája —, aztán a szombathelyi Fábián Gyula regénye, Horváth Jenő rajzaival, amit -n- bácsitól kaptál [nektek, gyerekeknek mindig könyvet hozott ajándékba], a „Hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédy! ...” — kuruc-nosztalgia —, meg a Biczó András illusztrálta kétkötetes „Egri csillagok” — végvárak nosztalgiája —, meg ahogy első gimiben bemagoltad az Árpád-házi királyok évszámait — az Árpádok, a középkor nosztalgiája —, és anyu kikérdezte, mielőtt az urasági hintó bevitt volna benneteket a hajnali [reggeli] vonathoz [sötét volt, amikor keltetek, az tény, s a kocsiutat is homály borította, de Ispilángra érve már inkább reggelnek kellett lennie], mert a félévi szünet után akkor utaztatok vissza Bélával, és anyu elkísért, mint általában, legalábbis eleinte, legalábbis az állomásra, de néha Komáromig, mint ahogy értetek is ő szokott elmenni, ha sok volt a csomagotok [az állomásra vagy a Haászék hintója vitt be, vagy valamelyik módos gazda csézája, de gyakran az uradalmi keskenyványú vasút pán- vágliján közlekedtetek Éty és Ispiláng között; egyszer hazafelé jövet — vagy hazulról menet, ki tudja? —, valahol Saltliget körül, talán a Republika nevű szlovák kolónia közelében, anyu megszólalt: — Istenem, azért itt érti meg az ember igazán Petőfit: „Mit nekem te, zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája; tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegy-völgyedet