Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)
ted, rögtön, mihelyt bejöttek a magyarok; az irodában, ahogy csináltad, egy szabadcsapatos ült rajtad kívül, az meg is dicséri. Zrínyi Ilonába is belefogtál. Ki tudja, miért pont az ő családjukkal kezdted? Mert a Fejedelem szabályos arca, vállára omló haja, szépen pödrött bajusza, forgós süvege, drágaköves csa- tú mentéje megragadta a fantáziádat! Vagy mert „Felvidék” és Kárpátalja visz- szacsatolása kapcsán a sajtó, a rádió gyakran hódolt Rákóczi és Zrínyi Ilona emlékének? -n- bácsiéknál később te is láttad azt a Benczúr eredetije nyomán készült több méter széles festményt, amely Rákóczi elfogatását ábrázolja; meglehet, hogy erről a képről valaki beszélt nekem — ómama, anyu, esetleg Béla —, aki előtted már járt Szombathelyen. Tény, hogy Rákóczi és a kuruc-kor varázsa egy életre szóló nyomot hagyott benned. Hogy Kölcseyt mért vetted be a tervezett arcképcsarnokba, az már fogasabb kérdés. A félvak reformer külseje nehezen felelt meg annak a hagyományos szépségideáinak, amely a Fejedelemben öltött testet. Igaz, mintha Vak Bottyánra is számítottál volna a portrésorozatot latolgatva — vele Béla egyik esztergomi irkájának a barítóján találkoztál először —, de hát ő volt a leghíresebb kuruc generális! Vajon Kölcsey esetében a Himnusz költőjének kijáró tisztelet vagy a rokkantat megillető részvét volt a döntő? Berzsenyi bizonyára csak azután került a választottaid közé, hogy Szombathelyen megismerted a szobrát. Vagy még később, amikor már a gimnáziumi magyarórákon gyönyörködhettél verseiben. Mert hogy már kisdiák korodban hatott rád a Berzsenyi-versek fluiduma, az szinte biztos. Ha nem is értetted minden sorukat, ha akadt is bennük nem egy kifejezés, amelyet elavultnak éreztél, ha furcsállottad is a magyaros prozódia megszokott lejtésétől elütő ritmusokat, lehetetlen volt észre nem venned a balatoni táj, a tágabb Dunántúl vagy a mátyusföldi vénasszonyok nyarának hangulatát az ilyen mondatban: „Hervad már ligetünk, díszei hullanak...”, lehetetlen volt meg nem hallanod a hangok zenéjét akár ugyanitt, akár máshol („Lassanként koszorúm bimbaja elvirít...”), lehetetlen volt nem tapasztalnod a magabiztos, óriási- sziklákat-görgető, vad erőt („Partra szállottam, levonom vitorlám, a’ szelek mérgét nemesen kiálltam...”; „Romlásnak indult hajdan erős magyar, nem látod, Arpád vére miként fajúi, nem látod a’ bosszús egeknek ostorait nyomorult hazádon!?”), lehetetlen volt ellenállnod a szavakat feszítő magasztos erkölcsi pátosznak („Nem sokaság, hanem lőlek s szabad nép tesz csuda dolgokat!” — bár az igazság kedvéért meg kell vallanod, hogy erre a mondatra csak jóval a komáromi diákoskodás után, évek, sőt, évtizedek elmúltával figyeltél föl igazán, hisz alsós gimista tankönyveitekben „A magyarokhoz” cím alatt a „Romlásnak indult...” volt olvasható, nem a „Forr a világ...”). Berzsenyinek kevés verse közismert, de az a kevés is elég ahhoz, hogy a szép iránt fogékony lelket át- meg átjárta az a tőlük erőre kapó borzongás, amelyhez foghatót csak a legnagyobb, a világirodalmi rangú költészet vált ki. Érdekes, Petőfivel sose melegedtél így össze, noha több versét már gyermekfejjel ismerted. Még elemista voltál, amikor anyu Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt olvasott föl nektek (anyu igen szerette Petőfit), de a legnagyobbként emlegetett magyar költő alkatilag nem állt közel hozzád. A szabadságharc korát különben is túl zűrösnek, túl ellentmondásosnak érezted, semhogy őszintén rajongani tudj érte. Kossuth például soha nem tartozott a bálványaid közé. Széchenyire viszont mindig fölnéztél. Deákot is fölöttébb rokonszenvesnek találtad. A régiek közül Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi voltak a kedvenceid. A bencéseknél eszményül elétek állított Imre herceg valahogy steril maradt a számodra, de az apja alakjában is zavart egy és más. Ellenben korán a szívedhez nőtt — talán Gárdonyi jóvcltából — a negyvenes évek elejének friss szentje, az áldozatul kolostorba adott Margit királyleány.
