Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

s talán egyetlenegyszer — szentjánoskenyeret meg kandicukrot, és süvegcukor is volt ott, de anyu — vagy ómama? — azt mondta, azt nem érdemes venni, mert sok munka van vele, amíg porrá töri az ember; semmi volt átfutnod a Goldmannékhoz, ahol a bolti ajtó fölött csöngő jelezte, ha benyitottál, s ahol a lakásban is valami különös atmoszféra fogadott, ahol Sárinak, Andor nővérének — nem Bélával járt egy osztályba? — fekete és göndör volt a haja — a mamájukra már nem emlékszel —, s az egész külseje mintha kissé lompos lett volna, noha ezt alighanem csak most érzed bele, hisz Andor szorgalmas volt, s nyilván a nővére is, azért akarta anyu, hogy a boltosfiú mellett ülj a padban, mert tudta, hogy igyekvő család, hogy Andor jó nevelést kap a szüleitől [meglehet, éppen ez volt az, ami olyan különössé tette náluk a légkört, a zsidó nevelés, mert Andorék zsidó hittant tanultak, és Goldmann bácsi el-el- büszkélkedett, hogy a gyerekei már héberül imádkoznak és ismerik a héber ábécét — de nem gyakoroltátok ti együtt a németet is? —, no és persze a számtantudásukra is büszke volt, arra talán még büszkébb, mert nem nagyon valószínű, hogy rabbit akart nevelni a fiúból, valószínűbb, hogy kereskedőt]), egyszerűen csak rajtakaptad magad, hogy állandóan hátra- meg hátranézel, bár bizonyára te sem voltál vele tisztába, miért tetszik úgy az a kép ott a hátad mögött, lehetséges, hogy az is tetszett rajta, amit ábrázolt [hogy mi volt az, most, harmincöt év után már nem tudnád megmondani; mintha egy fiúra meg egy lányra emlékeznél vissza, de olyasmi is rémlik, hogy nem önálló kép volt, csak valami szövegnek, kottának vagy térképnek az illusztratív kerete — nem a Himnusz volt benne? vagy a Szózat? vagy a Magyar Hiszekegy?), mindenesetre föltételezhető, hogy már akkor, harmincnyolc őszén (puff neki! — és ha nem harmincnyolc őszén volt, hanem harminckilenc tavaszán?; csak annyi biztos, hogy még Őrsön laktatok, viszont harmincnyolcban november volt, amikor bejöttek a magyarok, arra pedig határozottan (?) emlékszel, hogy amint folyton hátra- meg hátrafordítottad a fejed, az a kép ott pompás napfényben úszott, s mivel erre mifelénk mindenszentek után nem süt már olyan gyönyörűen a nap, magától adódik a következtetés, hogy arra a képre harminckilenc tavaszán kacsintgattál vissza, bár az is igaz, hogy Étybe valamikor márciusban költöztetek át, tehát kora tavasszal, de a Mátyusföldön néha már februárban is tapasztalni ragyogó napsütést), mindenesetre föltételezhető, hogy az a hátad mögé (ideiglenesen) fölakasztott kép (térkép-, kotta- vagy verskeret, esetleg egészen másvalami] már akkor, harmincnyolc őszén vagy harminckilenc tavaszán ugyanazzal vonta magára a figyelmedet, ami belőle az emlékezetedben azóta is, három és fél évtized elmúltával is a leginkább (leginkább? — kizárólag!) megmaradt: a színeivel. Mert abban aligha tévedsz, hogy annak a micsodának, ami (provizórikusán) ott lógott a hátad mögött álló szekrényen, s amit megcsodálni (vagy helyesebben: aminek ürügyén a saját szín-, vagy harmónia- vagy esztétikai vagy mittudoménmilyen szomjadat lecsillapítani) unos-untalan hátrapislogtál az utolsó pádból, ahol a héberül imádkozó és az élet-bet-gimelt sillabizáló Goldmann Andor mellett [vagy már nem mellette?) tömted a fejedbe a magyarországi (azelőtt csehszlovákiai) római katolikus elemi népiskolák második osztályának a tananyagát, akkor, harmincnyolc őszén vagy harminckilenc tavaszán, amikor a késő őszi vagy kora tavaszi napfény olyan jókedvűen ragyogott be az ablakon, hogy szinte még most is érzed a melegét — de vajon nem csupán a meleg színek teszik ezt? —, nos: abban aligha tévedsz, hogy annak a valaminek a színei derűsek, üdék, világos árnyalatiak voltak, s hogy a fűzöld meg az aranyló búzasárga nem hiányzott közülük. Ha pedig kék is akadt köztük, az olyasféle lehetett,...

... mint az ég ott az Étyből Örsre vezető poros dűlőút fölött a béke első nyarán, amikor Lajossal (Lajossal? Vilivel?) gyalog róttátok a kilométereket,