Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - HOLNAP - Buchlovics Péter: A fogalom elkárhozottjai (elbeszélés)

Kupáinkért nyúlunk, hörpinteni egyet a történtekre. A bor nem Ízlik, összenézünk, arcunkon hitetlenkedéssel vegyes félelem terpeszkedik. Gábor végigsimítja homlokát, magába roskadva suttogja:

— A zacskóban újra semmi. Üres. Akár össze is gyűrhetné. Ez nem lehet igazi

— Elég legyen a képzelődésbőll Talán az étel ülte meg a gyomrotokat — dörmögi Áron.

— Nem, nem. Én láttam a kolduskincseket, s azt hiszem, Gábor is.

— Kincs, ami nincs. És ami nincs, arról fölösleges beszélnil

Áron kijelentése erőltetett, mosolya is, gesztusa is. Csodaérzetünket viszont sikerül lelohasztania. józan szürkeségbe szorított beszélgetésünk partjait lusta szabványmodat-hullámok nyaldossák immár. Gábor most még szófukarabb a megszokottnál. Áront nem méltatja válaszra. Neheztel rá, ez kétségtelen. A mondathullámok egyre magasodó begubózásgátjainkon torpannak meg. Be kell hódolnunk a gyávaságból, áludvariasságból ki nem mondott, mindinkább tudatossá kristályosodó érzésnek, az iménti csoda következményének. Tisztelni kezdjük a fonnyadt izmú borostás koldust, ahogy tanítványok a mestert. Még Áron is. Ábrázata egy rendreutasított suhanc duzzogásból és önvádból ötvözött maszkját láttatja. Alattomban ismét a bejárat felé sandítok.

Kéregetőnk visszazökkent régi nyugalmába, szinte piétai szomorúsággal, de Penge Dodó kisfia, Tamáska a hatévesek ártatlan kíváncsiságával kuporodik le hozzá, áhítattal szemléli vonásait. Lőrinc bá’ megsimogatja a fejét, és csak szájmozgásából következtetem: mesélni kezd neki. A kölyök elbűvölten hallgatja, olykor-olykor megpiszkálja orrocskáját. Mozdulatai vigyázva rebbennek, mint fülemülék alkonyati csalitban, nehogy akár egy szót is elszalasszon a tisztán zuhogó fogalomzáporból. Csalódott irigységgel vizslatom idilljüket, bosszúsan szögezem le agyamban: Áron megölte az esélyt, hogy ez a kolduspróféta megossza velünk nagyon is létező drágaságait, mindennapi szellemporcióját.

A söntésben közönségesség tombol. A középső asztalon Penge Dodó duhajkodik, hangzatos káromkodások közepette verbunkot táncol, soros menyasszonyai visítják hozzá a talpalávalót. Kiélt perditák kutakodnak lumpentolvajok gatyáiban. A pultnál Hollőhant sintére fogyasztja pálinkamámorban Rúzs Zsuzsi (Ruzsi) olcsó bájait. Szőrös mancsai — melyeknek köszönhetően a porfészek kóbor ebei és macskái szenderülnek jobblétre — vad birtoklásvággyal marko- lásszák a blúzból kidomborodókat. Aladár, az uzsorás, Mefisztó-vigyorral tárgyal kliensáldozatával. Egy strici bortócsába könyökölve húzatja Hédervári Fer- kóval kedvenc — meglehetősen szirupos — nótáit. Arrább komor parasztok mérik össze erejüket, süt róluk az elszántság, mielőbb odakoppantani a másik öklét az asztallaphoz. Becsaphatták őket a vásáron, s most a másik legyőzésével csapolják meg forrongó keserűségüket. Egy csavargó nem bírja tovább, bő, vörös sugárban hányja földre az elfogyasztott bánatnyomtatót.

Nyikordul az ajtó, becsiccsentett bakakompánia érkezik. Mint valami farka<s- falkában, a legmagasabb, legerősebb jelöli ki zónázótáborukat. Az utcalányok köréjük sereglenek, viháncolva üdvözlik becses társaságukat. Poharak csengése, kupák zengése hallatszik, Hédervári Ferkó tust húz, sej-haj, éljenek a katona urak! A Vezér lecsapja poharát, körülnéz. Penge Dodó már Katával táncol önfeledten, ám két fordulat közt a lány pillantása a Vezérre csodálkozik. A Vezér tekintete követelődző, rögtönt, aznnalt sürgető. Akár egy túlfűtött parasztrománcban, Kata kicsusszan Penge Dodó karjaiból, és szemérmeteskedő kedvességgel a Vezérhez sompolyog. A sarokban a koldus egyre mesél. Elviselhetetlen pálinka- és izzadságbűz. Vastag zsírszag-fellegek, filléresparfüm-illatok teszik hitelesebbé mocsár-asszociációmat.

Ekkor ér a tudatomig a hang, amely semmi máshoz nem hasonlítható, s amely