Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: A műfaj neve: humanizmus, avagy Habent sua ... (Koncsol László: Nemzedékem útjain)
Kritika T őzsér Arpád A műfaj neve: humanizmus, avagy Habent sua... (Koncsol László: Nemzedékem útjain, Madách, 1988) Ha az antifasizmus lehet műfaj, mért ne lehetne az a humanizmus is? Koncsol László műfaja a humanizmus. Ő nem a kritika, nem a recenzió, nem az esszé, hanem a humanizmus műfaját műveli. S nemcsak a szó klasszikus értelmében, hanem a szó eredeti jelentésében is. Nemcsak megbízható, lefegyverzően tágas és mély klasszikus műveltsége teszi humanistává, hanem lényéből sugárzó, magatartásából, életviteléből áradó embersége is. Üj könyvének (Nemzedékem útjain, Madách, 1988) borítóján kinagyított (megjegyzem: nyomdailag eléggé sikerületlen, szellem-sejtelmességű) portréja látható. A fotós és a grafikus-műszaki szerkesztő elképzelése a lényeget célozza: a kép azokat az arcvonásokat, arcalakzatokat hozza „nagy totálba”, amelyek segítségével a lélek geometriája szerkesztődik az arcra. Koncsol derűs szemkörüli ráncaiban, mélyről hunyorító, megértő szemében az erős lélek bölcs toleranciája, ha úgy tetszik mosolya fénylik. Harmincnyolc éve ismerem ezt a mosolyt. A változásait is ismerem. 1951-ben, mikor a komáromi gimnáziumban a történelem összesodort bennünket (s itt a „történelem” szó nem túlzás, a magyarországi iskolákból engem is, őt is az akkori történelmi változások hozták/hoztak haza), szóval 1951-ben a gyermek Koncsol mosolyában még csak szégyenlősség, s valami állandó zavar, sőt bocsánatkérés volt. Sokat ugrattuk pirulásai miatt, most, csaknem négy évtized távlatából tökéletesen megértem szemérmességét: mosolyában akkor a más szervezettségű lélek kért bocsánatot tőlünk a nyersebb neveltetésű, többnyire paraszt és munkás családokból regrutálódott társaitól. Másságáért. Otthonról, az értelmiségi családból hozott műveltségéért, olvasottságáért, de főleg ős mindenekelőtt: érzékenységéért, mindenkivel együttérző s mindenkit megértő humanizmusáért. Később ez a mosoly keményedett valamit. Eltűnt belőle a bocsánatkérés, el a szégyenlősség is, s maradt a mérték, a harmónia ismeretének derűje. Pontosan a régi görögök tanításainak értelmében. A felnőtt Koncsol a szlovákiai magyarság közösségében (elsősorban írótársadalmában) megtalálta azt a poliszt, amelyet sajátos léte, személyisége természetes kiterjedésének, folytatásának érezhetett, s amely — gátlásait feloldva — hozzásegítette alkotóerőinek kiteljesedéséhez. A hatvanas és hetvenes évek ezek, mikor Koncsol tanulmányíróként, kritikusként, szerkesztőként szolgálja a közösséget, s teremti meg önmagát. Pompás tanulmányokban, műelemzésekben, esszékben vizsgálja az irodalom és a társadalom, az egyén és a közössség viszonyát, s ezeknek összefüggésrendjében az olyan alapvető emberi értékeket, mint a szabadság, igazság, jóság stb. S felvállalja a polisz napi életének gondjait is. Egyes-egyedül, kiadó-mecénás nélkül szlovák—magyar szótárba fog (hogy műfordításirodalmunk fejlődhessen), beindítja az „Egy hónap — egy könyv” mozgalmat iskoláinkban (hogy gyermekeink ne felejtsék el a saját-könyvtár varázsát-hasznát), intézi barátai, ismerősei irodalmi-közéleti dolgait, szervez, talpal, ha kell, tanáccsal, jó szóval, s mindenekelőtt személyiségéből áradó töretlen derűjével, hitével segíti a rászorulókat. Olyan humanista ő, aki személyiségének minden rétegét, egyéniségének teljességét mozgósítja elveinek megvalósításáért, a polisz felemelkedéséért. Ügy él, ahogy ír, s úgy ír, ahogy él. Idegen számára az
