Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - FÓRUM - Utak az Európai Házba (Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Kulcsár Ferenc, Duba Gyula, Dobos László, Szigeti László, Balla Kálmán — kerekasztal-beszélgetés)

tetszik, az Elba mentén vasfüggöny ereszkedett le négy évtizeddel ezelőtt, és ekkor előállt az a helyzet, ami még most is időszerű.

Szintén Milan Kundera nevezetes esszéjére hivatkozom, egy másik gondolatára, ami úgy szól, hogy a közép-európai régió (ami az Elbától a Dnyeszterig, illetve a Baltitengertől az Adriáig terjed) katonai, hatalmi értelemben elszakíttatott Európától, és valami máshoz lett csatolva. Ez a gondolat egyik része. A másik része: szellemi és kulturális értelemben ez az elszakítás minden törekvés ellenére — amiről Lajos is beszélt —, a szellemi izoláció ellenére sem valósult meg. A katonai-hatalmi elszakítást nem követte a kulturális szeparálódás, mert az európaiság az értelmiségnek, a kultúraalkotóknak és -befogadóknak a közegében tovább élt: igényként, eszményként, orientációként. Töretlenül és változatlanul így élt tovább az a szellemi egység, ami Európában valaha létezett.

Európa, úgy gondolom, egyetlen korszakban volt egységes a múltban, kulturálisan és szellemileg, mégpedig a kereszténység virágzásának az évszázadaiban. Európát magát a kereszténység teremtette meg, és itt, ezen belül nem játszik szerepet, hogy a kereszténységnek melyik válfajáról van szó. Két elvet említek, amelyen Európa felépült. Az egyik az emberek egyenlőségének az elve, a másik pedig az egyénnek senki által — tehát fölülről — nem korlátozható szabad akarata. Mind a kettő a kereszténységnek páratlan jelentőségű és forradalmi elve, amely megváltoztatta a világot, és amely megteremtette Európát: a humanizmus és a szabadságjogok szellemi Európáját. S miután megteremtette, e két alapelv bejárta a földgolyót, és elterjedt az egész világon.

Ebből vezetem én le Európa egységét.

A kereszténység virágzásának évszázadait követően Európa keleti felében nagy birodalmak alakultak ki, a porosz (majd német), az osztrák, az orosz meg a török birodalom, nagy államalakulatok, amelyek bár — a török kivételével — a kereszténységet hirdették, de ennek föléhelyezték magukat, és ezáltal ebben a felében Európának csokult az egyéniségnek az a szerepe, amely létrehozta a kereszténység alapján a polgári társadalmat. Az, amit Grendel egyéni identitásnak nevezett, nem bontakozhatott ki, vagy csak megnyomorítva, eltorzulva bontakozhatott ki, igény formájában vagy csak eszmények, illúziók formájában. És ha van értelme valamire a közép-európai irodalmat visszavezetni, akkor erre lehet visszavezetni, az egyénnek a megnyomorított- ságára. Ha konkrét példa kell, akkor gondoljunk a trieszti irodalomra, Svevóra, gondoljunk a zágrábi irodalomra, Krležára és társaira, a budapesti irodalomra, Adyra, Kosztolányira (ezek mind modern példák persze), gondoljunk a prágai irodalomra vagy a varsóira, és Bécset ki ne felejtsem! Ez Közép-Európának az irodalma, amely nagy általánosságban a megnyomorítottságot, az egyéniség kibontakozásának, az egyéni autonómiának és identitásnak a lehetetlenségét vagy torz, csökevényes lehetőségeit fejezi ki. Úgy is mondhatnám, hogy az egyéni autonómiának az állandó veszélyeztetettségét. Ennek aztán a világ többi részén is hatalmas jelentősége, óriási visszhangja lett. Hiszen az a veszélyeztetettség, amiről a sokcentrumú közép-európai irodalom szól, az egész világ szellemiségének egyik alapkérdése lett századunkban. Ezért is mondhatjuk joggal, hogy ez a régió a modern irodalom egyik forrásvidéke, s hogy Közép- Európa [lásd az említett példákat) a világirodalom egyik nagy korszakát, egyik legjelentősebb vonulatét adta a XX. században.

Hadd tegyem hozzá: nemcsak a világirodalomét. Mert az sem véletlen, hogy a modern filozófia, logika, fizika, lélektan, esztétika, szociológia, nyelvészet, zene, festészet és szobrászat gyökerei jelentős részben e térségbe nyúlnak vissza. E térség kultúrája nélkül Európáról ugyanúgy nem beszélhetnénk, mint Nyugat-Európa nélkül.

Külön kérdés, hogy a múlt századtól kezdve a kelet-európai, azaz lényegében az orosz irodalom is alapműveket hozott létre. Ugyancsak egy nem demokratikus, sőt despotikus, egyénellenes birodalomnak volt ez az irodalma, s a szabadsághiány okozta csonka- ság, személyiségtorzulás ugyancsak megjelenik benne. Talán annyi különbséggel, hogy hiányzik a képből a nemzeti-nemzetiségi, tehát a kollektív veszélyeztetettség és potenciális talajtalanság árnyalata, s így a nyelvi, a kifejezést illető bizonytalanságok és kételyek is. Az orosz irodalom és művészet talán azért figyel kizárólagosabb módon az egyén létkérdéseire, s az effajta, gyakran szociális stilizáltságú individualizmus vezeti olyan radikális megoldásokhoz később, amelyekről Grendel beszélt, s amelyek nagyon is korszerűek és nagyon is európaiak.