Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)
hasonlók nem részesültek állami támogatásban. Vetni azonban kellett, el sem tudták képzelni, hogy ne vessenek. Nem volt mást tenni, a betelepültektől vettek vetőmagot, és elvetették a frissen szántott, barna földbe. Abban nem voltak biztosak, hogy ők aratják-e le a jövő évi termést, mégis vetettek, mert mást nem tehettek, ez volt a kötelességük. Olyan ez a létérzés, mint a predesztináció elve, amelynek az az értelme, hogy az ember sorsa meg van határozva és az a feladata, hogy a sorsa szabta hivatását becsülettel betöltse, ez erkölcsi kötelessége. Mást amúgy sem tehet, az ember ne szálljon szembe sorsával, ne kísértse Istent! Az újbor megünneplése alkalmával tartott úrvacsoraosztáson Borbás tisztelendő úr is erről beszélt a szószékről. Az a nép, amely betölti történelmi küldetését, és elviseli sorsát, becsülettel helytáll, és hű marad a földhöz, helyéhez a tájban, a régiek erkölcséhez és a mai önmagához, nem lehet boldogtalan! Ezt állította Borbás tisztelendő a szószékről, erős hangon és bizakodást sugallva: „a kiválasztott nép sorsa példázza, hogy a Teremető megbocsát, és a megpróbáltatások vége eljövend .. Két nagy erő lépett színre azon az őszön: az állam és a pénz hatalma. Az állam tisztázatlan és megfoghatatlan fogalomból valóságos, cselekvő erővé vált, egyre gyakrabban beleszólt az emberek életébe, segített vagy büntetett, ártani és használni tudott. A pénz azonban mindenhatóvá vált, a falu legtehetősebb lakói nem a gazdák voltak, hanem Ernest, a csempész és Králihuba, a vállalkozó. Élelem nem termett, és nem volt új ruha, sem lábbeli, de pénzért mindent kaphatott, akinek volt pénze. A Márton-napi búcsút ismét megrendezték. Körhinta és lövölde jött, a sátoros árusok is megjelentek, a Klein-féle kocsmában — Simek Lojzo támogatásával — táncmulatságot rendeztek. Dzsesszt játszott a fúvószenekar, a fiatalok modern táncokat jártak nehézkesen és esetlenül. Atagyarmata lakói éheztek és nyomorogtak, többet ittak, mint ettek, a kocsmában nagy kártyacsatákat vívtak, és gyakori volt a verekedés és a késelés. Mintha minden visszaállna a régi kerékvágásba, mégis minden felfordult, az emberek átmeneti helyzetnek vették az életüket, olyan állomásnak, melyen valamilyen okból megállt a vonatuk, de lehet, hogy már holnap továbbrobog. Borbás tisztelendő úrban ismét felébredt a hajlandóság, hogy megmentse a rossz utakon tévelygő fiatalságot, és megpróbálja a jámborság felé terelgetni sok bűnös tettel érintkező lelkűket. A karácsonyi ünnepekre készülődve összehívta a fiatalokat, hogy folytassa velük a vallásos beszélgetéseket. Megüzente, hogy együttesen számba veszik az új tényeket, és megbeszélik a fiatalság nehéz, kilátástalannak mondható helyzetét. Azon az estén azonban csak Gál kopogott be Bordás tisztelendő úrhoz a papiak ajtaján. — Gál fiam, egyedül maradtunk — mosolygott a pap barátságosan, aztán némi keserű éllel így folytatta —, az egész szétesett, és a részek elmagányo- sodnak, önálló létre kényszerülnek. Isten szava erőtlenné válik ott, ahol a világ beszél! — Én is? — csodálkozott Gál. — Hogyan érti, tisztelendő úr, hogy én is magamra maradtam? — Te más vagy — nézte komolyan —, magányos lélek vagy, figyellek, egyedül érzed magad. Nem születtél parasztnak, de a sorsod rákényszerít, hogy az légy, ha nem leszel elég erős. Lázadnod kell, Gál fiam! Nem istenfélésre intelek, lázadj a világ ellen! — Könyvszekrényéhez lépett és kivett belőle egy nagy alakú, kemény fedelű, vaskos füzetfélét. Megsimogatta, mintha a port törölné le róla, és az asztalra tette. — Az egyházközség története, benne találod a falu múltját és a régiek történetét. Kölcsönadom, olvasd el, és tanulj belőle! Gondolkodva olvasd, ismerd meg elődeid sorsát, és vesd össze a magad
