Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)

bombázták a traktort, és a házakon összetörték a cserepeket. A vízben fürdő traktor hűtőjét a jégdarabok szinte behorpasztották, fémtestét vadul döngették, és bőszülten kongatták az üzemanyagtartályát. Szikrázva és sisteregve robban­tak szét a széles kerekeken, aprő, fénylő szilánkokra hulltak, szürkésfehér tör­melék lett belőlük a gép körül. Az orkán a jeget a hengerek oldalához verte, és a ventilátorra repítette. A megtámadott gép sebzetten felhördült és magától megállt. A jégeső még sokáig verte a falut, és homályosan derengő, hideg, szürke réteggel fedte be az udvarok földjét és a határt. Az emberek beszélték, hogy az összefüggő jégréteg vastagsága az öt centimétert is elérte, és ez az évek során az emlékezés nagyító-szépítő hatására még növekedett. Annyi azonban bizonyos, hogy Králihuba szüle sem emlékezett ilyen félelmetes jégesőre, és arról sem tudott, hogy a régiek hírül hagytak volna hasonló emlékeket az ő idejükből. A jég után még órákig zuhogott a záporeső. Megszűnt a villámlás, és a szél is lecsendesedett. Az összefüggő vízoszlop azonban nem akart szűnni, meg­állíthatatlanul ömlött alá a fekete magasságból. Másnap Králihuba szüle elmondta Gáláknak (Gál anyjának és nagymamának), hogy azon az éjszakán egy időre meghalt. Furcsa állapot volt, nem tudott moz­dulni, de öntudatánál volt, és gondolkodott, várta, mi lesz vele, mi történik körülötte. Ennek ellenére biztosan tudta, hogy nem élt, tehát akkor ez csak a halál lehetett. — Persze aztán életre kelt — jegyezte meg gúnyosan Gál —, feltámadt, mint Krisztus urunk! — Ne hasonlíts a Megváltóhoz, ne vess össze Isten fiával — Králihuba szüle őszintén megbotránkozott —, ne kísértsd Istent, te pogány! Mert ő igenis meghalt, hosszú ideig tartott ez az állapot, nem tudja, pontosan meddig, de közben érezte, hogy rohanva múlik az idő. A rettenetes égiháború és zivatar is úgy tűnt fel előtte, mintha földön túli tájon lenne, vagy a föld ős­korában figyelné, ahogy a tűz és víz küzd egymással, és az elemek tombolásá- ból élet születik. Nem látta! az életet, s azt is tudta, hogy ő meghalt, mennyei sorsára várt. Akkor tért magához s tudatosította, hogy él, amikor szürkülni kezdett. — Milyen a halál? — érezhető gúny volt Gál hangjában, a szüle azonban nem törődött vele, élménye bűvöletében élt. Elmondhatatlan, különös élmény volt, szokatlan, de kellemetlen. Egész idő alatt nyugodt volt, nem fájt semmije, szinte lebegett valami könnyű, akadály- mentes térben. ízületeiben is megszűnt a fájdalom, melyet különben állandóan érez. Könnyűnek érezte magát, mintha nem lenne teste és a végtelenben lebeg­ne. Talán a lelkét érezte, hiszen a teste halott volt. Nem látott semmit, nagy sötétség borította be. Erős zúgás vette körül, mintha a közelében nagy, zajos folyó folyna, a ház nem mozgott, a falak nem remegtek, a tányérok és poharak csendben maradtak, hallgattak a lábasok és fazekak, apró neszeket, roppaná­sokat és percenéseket sem hallott. Olyan nagy nyugalom és jó érzés fogta el, mint amikor az ember a fárasztó és kimerítő munka után csendesen pihen. Ébren van, de mintha álmodna, nem alszik, de mozdulatlan. Jó volt várakozni, nem nyugtalanította, hogy nem történik semmi, mert valamilyen titok folytán tudta, hogy utána jó érzések következnek. Amikor az ablak szürkülni kezdett és négyszöge határozottan kirajzolódott a sötétség falán, akkor bizonyosodott meg róla, hogy él. Vizet kért nagymamától, hosszan ivott, nagy kortyokkal, ismét ízlett neki a víz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom