Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - HOLNAP - Stofko Tamás: Egy zsák gömbölyű alma (elbeszélés)
Stofko Tamás Egy zsák gömbölyű alma Legelőször is képzeljünk el magunk előtt egy tájat, mintha egy festményt látnánk. Valamilyen tájképet. Hosszú-hosszú végtelenbe futó táj, de az egész egy keretbe van zárva. Mintha a tévében látnánk valamit. Teljesen életszerű, mozognak az emberek (jó, jó, igaz, hogy csak két dimenzióban, de akkor is...), ám a képernyőt körbefogja a doboz. Valami alföldi síkság. Semmi különös nem látszik rajta, csak a hőség. Délután négy óra, és még mindig olyan erősen tűz a nap, mintha déli tizenkettő volna. Kis homokbuckák, zöld fű, foltokban kiégve a több napi hőségtől, satnya bokrok elszórtan. Talán csak ennyi az egész. Sehol egy árva lélek. Az ember nézi, nézi ezt a vidéket, és összehúzza a szemét, hogy ki ne szúrja a forró napsugár. Nem víztiszta napfény ez, hanem fullasztó hőség, ilyenkor szoktak gutaütést kapni a sörözésben kipirult arcú, hétköznapokba belefáradt, ötven év körüli családapák. A fullasztó közérzetet még csak fokozza a tónak aligha nevezhető (bár a közeli faluban, amit nem láni, így hívják) nádas pocsolya felől áramló bűzös levegő. Mintha omlásban volna valami. Igaz, nem látni semmi olyat, ami erre utalna, csak az itt-ott kiégett sárguló füvet és a bokrokat. Mintha omlásban volna valami? Mintha omlásban volna minden, és együtt lihegné ezt a bűzös, nyomasztó, fáradt levegőt. Valaki belépett a tájba. Igen, a bal oldalon lévő egyik homokbuckára éppen most lépett rá egy férfi. Ingét kigombolva, inge ujját feltűrve feszítette szőrös, izzadó mellét a napnak. Mezítláb, valószínűleg a nagy hasa miatt is, nehézkésen bandukolt. Öcska műbőr táska lógott a vállán, amelyből valószínűleg egy hosszú kés nyele kanadikált ki. Egyáltalán nem látszott mérgesnek, hogy ebben a rekkenő hőségben kell valahová mennie, sőt talán még fütyörészett is. Ügy nézett ki, mintha valamin gondolkodna. Valami nehéz feladat lehet, amit mindenképpen el kell végeznie. Annyira el volt gondolkozva, hogy észre sem vette az őt követő embert, csak most, amikor az elhaladt mellette. Próbálta felismerni az elhaladót, de sajnos, az arcát nem látta, mert az egy zsákot cipelt a vállán. A zsáknak a száját mindkét kezével fogta, úgyhogy a kezével és a zsákkal teljesen eltakarta a fejét. A zsákban krumpli volt vagy valami gömbölyű gyümölcs lehetett, bár túl sáros volt ahhoz, hogy valaki gyümölcsöt vigyen benne. Egy darabig még nézte az elhaladót, aztán a saját lábát kezdte el vizsgálni. Azt nézte, milyen pontosan dolgoznak ebben a rekkenő hőségben is az izmai. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki káromkodik. Körülbelül úgy harminc lépéssel előtte a zsákot cipelő ember volt az. Természetellenes pózban a földön ült. A zsák nyitott szájával úgy fél méterre a fűben hevert, és szerteszéjjel körülötte piros almák a zöld fűben. A zsákot cipelő ember valószínűleg megbotlott, elesett, és a zsákból az almák szétgurultak. Amikor utolérte a fűben heverő embert, megszólította:
