Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Ardamica Ferenc: A házszám (elbeszélés)
Azután reménysugár csillant: szép, bár kissé zord környezetben akadtak rá a soron következő házikóra. Öreg házaspár lakta. Az öregember mindenáron el akarta adni (messze volt a kocsma), az öregasszony nem. „Várjanak egy keveset, amig megpuhítom ezt a kőkemény vénasszonyt”, kérlelte őket az öregember. Szót fogadtak neki, közel egy évig vártak. Tovább nem volt értelme. A férj halt meg előbb. A halotti toron ismét kaptak egy címet, nem is volt messze ez a ház, csak egy jókora hegyet kellett megkerülni. De milyen úton! Jobb sárhányójuk behorpadt, a kipufogójukat meg elhagyták, úgy kellett érte visszamenniük. A tulaj meg... „Azonnal megegyezhetünk”, mondta a tulaj, és kitett egy literes fiaskót az asztalra. „Asszony, poharakat!” „Ö, be sajnálom, hogy vezetek és nem ihatok! A feleségemnek sem szabad”, próbálta elhárítani a szíves kínálást. „Szabad, nem szabad, lárifári!”, csapott az asztalra a tulaj. „Ma már nem mennek sehová, itt alusznak! Hely van elég!”, és színültig öntötte a poharakat. Még a gyerekekét is! „De hát ez lehetetlen”, ellenkezett, látván felesége kétségbeesett tekintetét. „Nekünk holnap munkába kell mennünk, a gyerekeknek meg iskolába!” „így van!”, erősítette meg az asszony. „Azonkívül gyógyszert szedek!” Csak a gyerekek nem erősítették meg a mondottakat. „Egyáltalán nem muszáj iskolába mennünk”, lelkendeztek. „Úgysem tudunk semmit! A házkeresés miatt nem értünk rá tanulni!” „De mi...”, szabadkozott. „De én ..dadogta az asszonoy. „No most aztán elég!”, fenyegetőzött a tulaj. „Itt maradnak, és punktum! Feleség, vacsorára levágod a kakast! Addig is, amíg elkészülsz vele, hozz szalonnát és kolbászt. A kenyérről és hagymáról se feledkezzél meg! ... Isten, isten! Hé, hé, fenékig, így nem kötünk egyezséget, micsoda vevők maguk?! Micsoda vevő maga?!” „I... icsoda”, nyögött fel. „Csoda, hogy túléltem”, suttogta könnyes szemmel az asszony, miután ő is felhajtotta a magáét, és nagyot ütött a gyerekek kezére, akik már nyúltak a pálinkáért. „Mars ki”, szólt rájuk erőteleníil. „Menjetek játszani.” „Gyertek, báránykáim!”, hívta őket a tulaj felesége. „Segítsetek megfogni azt a fránya kakast!”, de mielőtt kimentek volna, még gyors egymásutánban felhajtott három pohárkával az italból. „Mit szól hozzá?”, kérdezte. „Házi... Magam főztem ... Málnából...” „Finom”, hazudta, és lázadó gyomrára szorította a kezét. „Valóban”, csatlakozott hozzá a neje. „Mi ilyet nem tudunk .. ”, mondta, és hirtelen minden ok nélkül kacagni kezdett... „No ha ilyen finom, ismételjük meg!”, biztatta őket a gazda, és teleöntötte a poharakat. A feleségéét úgyszintén: „Aztán takarodj a kakas után! Amíg meg nem fogtad, többet nem kapsz!... Igyunk!” Összenéztek, ellenállásukat megtörte a testükben ide-oda vándorló furcsa zsibongás, azután behunyták a szemüket és ... ittak. Amikor kinyitották, a tulaj felesége éppen behunyta ... „Hát akkor én megyek”, jelentette be, s mint egy kísértet, lezárt szempillákkal elindult az ajtó felé. „Izé, mi az ára?”, kérdezte a tulajt, amikor újabb két pohárka között szóhoz jutott. „Árat nem mondok!”, csapta a poharat az asztalhoz. „Annyi, amennyit ma
