Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - FIGYELŐ - Dobos László: Anyanyelvűnkért

S hol van anyanyelvűnk élettere, ahol haszna van, ahol szükség van rá, ahol beszélik?

Elsősorban a családban. Igen, ez a nyelv fészekmelege, az emberi bensőség utolsó sejtvára. Azonban ma már a nemzetiségi területen élő család autonomitása is sokfelé törik és szakad, már a családba is behordódik a világ sara, a munkahelyeken, az élet napi területein felszedett szlovák szavak és megnevezések sokasága.

Az iskola, az alapfokú iskola az egyetlen hely, ahol tudatosan hozzávetőlegesen megfelelő óraszámban tanítják az anyanyelvet.

A gimnáziumban heti három órában tanítanak irodalmat és nyelvtant — ez küzdelem az idővel és az anyaggal.

A szakmunkásképző iskolák már az elnemzetietlenedés intézményei.

Az újság- és folyóiratkultúrának annyira van szerepe a nyelv megtartásában és alakításában, amennyiben az élet napi dolgaihoz szól, amennyiben életjelentése van. A frázis, az újságírói üresjárat, az inflációs szókincs, a tárgyiasság nélküli szóhalmaz legalább annyi romlást visz a nyelvbe, mint az idegen nyelv szavai.

Újságírásunk napi használatú jelenlétével, sajnos, nem nagyon dicsekedhet.

Az irodalom rendeltetése lenne teremteni a nyelvet, s látható, olvasható magasságban tartani annak értékeit és szépségeit. Irodalmunk legjobb alkotásaiban ez a szándék felfedezhető, azonban szép listát írhatnék azokból a könyvekből, amelyek csak használják, felhasználják a nyelvet. Élnek vele és belőle.

Hátrányunk, hogy a mi irodalmunk sohasem volt olyan közelségben a népnyelvvel, mint az erdélyi magyar irodalom.

Kovács László jeles szlovákiai nyelvész mondta nemrég: sterilnek érzem a csehszlovákiai magyar irodalom nyelvét. Meghökkentő megállapítás. S egyben vád is. Én folytatnám a gondolatot: irodalmunk nagy része tartalmilag, gondolatilag steril, ez azt is jelenti, sajnos, irodalmunk nem tud részese lenni a társadalmi történésnek, gondolkodásnak és cselekvésnek megfelelő mértékben. S ha egy irodalom kívül áll a közélet történésein, nyilván gyenge a nyelvi ráhatás is.

Ezek nyelvünk felségvizei.

S ezen túl már nyelvművelésünk van. A védelem gátjai. Vannak kiváló nyelvművelőink, Jakab István, Mayer Judit, Morvay Gábor, Kovács László... Lapjaink nyelvművelő rovatai százféle példán tisztítják nyelvünket. Évenként megrendezik a Kazinczy Nyelvművelő Napokat, a vers- és prózamondók versenyét, a szép magyar beszéd versenyét, jutalmazzák a nyelvjárásgyűjtőket, a gyermekfesztiválok résztvevőit.

Ezek nyelvünk pódiumai és ünnepei.

Ezentúl a hétköznapok, ahol a nyelv él, a köznyelv világa: a munkahely, a közigazgatás, a hivatalok, a szolgáltatás, a szakiskolák, a közlekedés — a nyelv nagy területei. A napi használatú nyelv, az élet, az egzisztencia nyelve. A két nyelv naponkénti találkozásainak helyein áramlik anyanyelvűnkbe a szlovák szavak és megnevezések sokasága.

S ez az áramlás erősebb, mint az iskola, erősebb az újságírás, az irodalom nyelvgyarapító szándékainál, erősebb, mint a nyelvművelők megszállott, nyelvet védő harca. Egyenlőtlen küzdelem.

Évtizedek tapasztalata: a nemzetiség anyanyelvének állapota nem lehet csupán a nyelvészek és nyelvművelők felelőssége. Társadalmi és politikai ügy egyszerre: a nyelv társadalmi hasznosságának, hasznosíthatóságának kérdése a közösség erkölcsi biztonságának kérdése!

A magam tapasztalata: a többségi nyelv naponkénti nyomását saját erőnkből nem tudjuk ellensúlyozni, ehhez szellemi életünk más harci felállása szükséges. Közüggyé kell tennünk a nyelvet, nemzetiség és nemzet közügyévé. Közép-Kelet-Európa közügyévé, az Európai Ház ügyévé. A szellemi cselekvés fontossági listáján pedig elő kell léptetnünk anyanyelvűnket, közkatonából tábornokká, hogy ne szégyenkezzünk, hanem tisztelegjünk előtte.