Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - Kovács Tibor: A második életrajz (Béládi László—Krausz Tamás: Sztálin)
a vidéki szervezetekkel, az alsóbb szervekkel fenntartott kapcsolatok felelőse.” Lényeges dolog, hogy 1917 márciusától a Pravda irányítását Sztálin, Kamenyev és Muranov vette át. Lenin az egyre szélsőségesebb fordulatokat szülő események (a júliusi kormány- válság, a burzsoázia katonai diktatúrájának árnyéka) hatására a fegyveres hatalomátvétel mellett döntött. Sztálin csatlakozott Leninhez, Kamenyev és Zinovjev ellenezték. Ök ketten javasolták, hogy „a párt várjon a II. összoroszországi szovjetkongresszus megnyitásáig, s a fegyveres akciókhoz szerezze meg annak jóváhagyását. Lenin levélben követelte a sztrájktörők pártból való kizárását”. A fegyveres felkelés előkészítésére héttagú (alkalmi) Politikai Bizottságot választottak: Lenin, Trockij, Sztálin, Zinovjev, Kamenyev, Szokolnyikov, Bubnov. „Nem tudjuk ma sem, hol töltötte a sorsdöntő október 25-ei napot Sztálin, aki ekkoriban jövendő apósa, Szergej Allilujev lakásában lakott.” Ezen a bizonyos október 25-én (nov. 7.) lemondott az Ideiglenes Kormány, megnyílt a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusa, a hatalom a szovjetek kezébe került, megalakult a Népbiztosok Tanácsa, élén Leninnel, aki kihirdette a békéről és a földről szóló dekrétumot. Oroszország belső része a forradalom központja lett, de vidéken szervezkedett az ellenforradalom. Sztálin 1918 nyarán az Észak-kaukázusi Katonai körzet katonai tanácsának elnöke, majd visszaveri a Petrográd ellen támadó Jugyenics seregét, később a Déli és a Délnyugati Fronton teljesít irányító szolgálatot. 1919 tavaszán a bizonyos helyzetekben kellő eréllyel fellépő Sztálin (a caricini konfliktus, Petrográd védelme) tagja lett a párt első Politikai Irodájának, a Szervező Irodának, és kinevezték az állami ellenőrzés népbiztosává. Sztálin rengeteg embert megismert a polgárháború idején. „Nem kétséges, hogy ezek legtöbbje — az újonnan felemelkedett, nem az illegalitásban, emigrációban felnőtt helyi vezetők — számára Sztálin karaktere, vezetési stílusa és szervező-politikai habitusa, keresetlen közvetlensége rokonszenves lehetett.” A téma kapcsán a szerzőpáros figyelmeztet arra a tényre is, hogy az új vezetők, akik szakítottak a párt kifinomult intellektuális hagyományával, többségbe kerültek a régi vezetéssel szemben. A környezet, a háborús helyzet hatott Sztálinra is, sőt az elburjánzó katonai gondolkodásmód, a problémák adminisztratív úton történő megoldása megfelelt személyiségének, munkastílusának. Ez a módszer azonban konfliktusokkal is együttjárt (összeütközése Trockijjal és a helyi katonai vezetőkkel). 1921. március 8-án nyílt meg a párt X. kongresszusa, amelyen kidolgozták az áttérést a hadikommunizmusról az új gazdaságpolitikára, a NEP-re. A kongresszuson önálló napirendi pontként foglalkoztak a nemzeti és a nemzetiségi kérdéssel. A probléma kongresszusi szakértője Sztálin volt. A kongresszuson harcot hirdettek a nagyorosz sovinizmus és a helyi nacionalizmusok (grúz, tatár, iszlám stb. nacionalista elhajlások) ellen. Sztálin szerint — írja a Béládi—Krausz szerzőpáros — ,,a nemzeti kérdés megoldásának is döntő dimenziója volt az elmaradottság...” A kérdés kapcsán a szerzőkettős politikusi-jellembeli értékelésre is vállalkozik: „Sztálin, az »elmaradottság« pragmatikus politikusa hamarosan a »modernizáció«, az »utolé- rés« dogmatikusa lett. Az elmaradottság mindent igazol, az egyszerű mennyiségi »utolérés« kizárólagos szemponttá válik.” Alig háromnegyed év telt el Sztálin főtitkárrá választása óta, s Lenin ezt írta levelében 1922. december 25-én, amelyet a XII. kongresszusnak küldött: „Sztálin elvtárs, mióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal.” Lenin ugyanis tudatában volt annak, hogy a pártot frakciók, viták, nézetkülönbségek forgácsolják (a szakszervezetek körüli vita, a pártdemokrácia 1921-es vitája, az 1923-as balodali oppozíció szerveződése, Trockijnak és Sztálinnak a hatalomért folytatott harca stb.), és ilyen helyzetben a főtitkári funkcióra „türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb, kevésbé szeszélyes stb.” embert várt. 1924. január 21-én Lenin meghalt. „Sztálin a temetés fő szervezőjeként lépett fel. Leküzdve még Lenin feleségének, Nagyezs- da Krupkszkajának ellenállását is, nem engedte, hogy elföldeljék Lenin holttestét. Ezzel Sztálin, a bolsevizmus európai hagyományait megcsúfolva, felélesztette az ázsiai-orosz tradíciót.”
