Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - 7X1X7 : (Tőzsér Árpád, Hajtman Béla, Lacza Tihamér, Tóth Károly, Hizsnyai Zoltán, Balla Kálmán és Szigeti László Gál Sándor Egyetlen idő c. könyvéről)
mondattöredékek sokatmondónak szánt lebegetése, illetve — szélsőséges esetben — ezek kizárólagos verselemmé avatása (társítva az ilyenformán ugyancsak kizárólagos versépítő elvvé váló kollázs-módszerrel): a nyelv viszonylatrendszerének sem a legszerényebb, sem a legkihívóbb elutasítása nem szolgál egyébre, mint az ilyen szöveg által kínált gondolat-, érzelem- és szemléletpótlékok leplezésére vagy elfogadtatására. 5. Gál verseiben a be- (vagy ki-)fe]ezetlenségek, az elhallgatások, a kimondatlanságok — a gyakran felvillantott verskezdő környezet- és helyzetrajzok után következve — elé- gikus (visszatekintő) hangulat felkeltését szolgálják, azt sugallva egyúttal, hogy az elégikus versnek legalábbis nem kötelező eleme a tagolt (artikulált) szemléleti-gondolati sík. 6. A visszatekintés, illetve az elégikus hangolás funkciója — úgy tűnhet — bizonyos értékek (otthon, kötődés, közösség) állítása, olyanoké, amelyek mind a múlthoz kapcsolódnak, de (lévén az önazonosság forrásai) a jövőt is hordozzák Gálnál (alternatív jövőhordozóként ugyanis a halál szerepel). 7. Az értelmezés és a szemlélet említett problémáiból kifolyólag Gál versei a nosztalgikus múltidézés révén a kellemesség közegét teremtik meg, ami arra utal, hogy e költészet helyét — társadalmi funkcióját is mérlegelve — a reformkor hazafias vagy a századvég dekadens almanach- és folyóiratlírájához hasonlóan, a műveltebb nagyközönség ízléséhez kötődő líra körében jelölhetjük ki. SZIGETI LÁSZLÓ 1. AZ EGYETLEN IDŐ az fin, a Szubjektum ideje Gál Sándor költészetében, amelyben elsősorban és mindenekfölött a társadalmi lét tartományain keresztül kívánja megmutatni magát. 2. A társadalmi lét tartományait tehát szükségszerűen sorstérnek ábrázolja, amelyben az Én-idő dimenzióira bontása kiteljesíthetetlen, ugyanis a társadalmi lét kizárólagosan viszonyul a legszemélyesebb intimitásokhoz. 3. Költőnk ki is mondja a legszemélyesebb intimitások hiányát, talán abban bízva, hogy e kimondáson belül képes érvényesülni, képes világképpé teremtődni e hiány, ugyanakkor az intimitások hiányára irányuló reflexióiban a vétkest is megjelöli: a társadalmi, konkrétabban, a kisebbségi létben. 4. S mert költőnk számára is nyilvánvaló, szinte már a vállalás szintjén az, hogy az Én-idő legmélyebb dimenzióinak feltárásával adós marad, szinte messianiszti- kusan hiszi, hogy a tapasztalati idő mértékével és tartalmával be nem fogható Halál, s a Halál pillanatával párosuló kegyelem révén az olvasó előtt a maga teljességében és mintegy önmagától feltárul a költői szubjektum ideje, az Én-idő. 5. Lényegében valamiféle remélt-vágyott közösségi személyi igazságszolgáltatás (ami e költészetben azonos a kegyelemmel, amely viszont csupán a Halálban érthető el — és ilyen értelemben), a Halál pillanatában koncentrálódó jövőre irányultság mozgatja a sorsát passzívan elszenvedő Költőnk ceruzáját, aki a totális pusztulás folyamatjellegének hangsúlyozásával mintha lassítani szándékozná a Vég eljövetelét, ugyanakkor az elhalás folyamatos igealakjaival — üszkösödik, kiüresedik, eltávolodik, kihűl (a lélek) stb. — szinte szüntelenül invokálja. 6. A Halál szapora emlegetése beteg és lezárt társadalomra utal, amely önmagában csak annak a kétségbeesésnek és letargiának a világképét tudja megteremteni, amelynek egyik fő ismérve az a feltevés, hogy az egyes pillanat személyi jelentősége, az individuum öntörvényű realitása kizárólag a társadalmi, a nemzeti, a kisebbségi stb. lét függvénye lehet. 7. Ez a világkép természetesen háttérbe szorítja az ontologikusat, és a történelmi, a szociográfiai, a szociológiai tényeket tolja előtérbe, amelyek lírai összesítése azért érintheti meg mégis az olvasót, mert nemcsak e lírai képekbe keretezett kisebbségi történelmi tablón, hanem benne is ott rejtezik a szabad szellemi jelenlét feláldozásának tudata, ez a sokunkat összekapcsoló felszíni áramkör.
