Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Balla Kálmán: Kritikai állapotjainkról — 1988 ürügyén

tenl. Tőzsér jól látta annak idején, hogy „nem a nyelvészkedő kritika fenyeget elsősorban” — hiszen csak kivételként volt jelen, s veszélyes inkább a hiánya lehetett.

8. Tájékozottság, világirodalmi, európai horizont nélkül sincs kritika, mint ahogy a magyar irodalomtörténet horizontja nélkül sem lehet. A kisebbségi horizont és mérce bevallottan senkinek sem kell, de hivatkozásként, összevetési alapként tartó- sabb, mint hinnénk. Deklarációkkal, jámbor szándékok kinyilvánításával ez sem haladható meg — csak szakmai, professzionális alapkutatással. Ám a lefele mutogatásnak, a tények felületes ismeretére alapozott vádaknak itt sincs helyük, s ha jogos a számonkérés, akkor sohasem lefelé.

Egy távolabbi példát hozok fel: Fábry Zoltánon igazán könnyű volna elverni a port 1948 utáni tájékozatlanságáért, azért, hogy közvetlen információk nélkül, illetve elfogult tájékoztatás és célzatosan, erősen megszűrt híranyag alapján nyilatkozott és ítélkezett világpolitikai ügyekben, Nyugat- Németországról, Amerikáról stb. Azaz: a hazai (és magyarországi, NDK-beli) propaganda áldozata s ezáltal eszköze lett. Én mégis csak kisebb részben hibáztatnám őt ezért. Mert kritikusaink sem mindig saját elhatározásukból zárkóznak el attól, amitől el vannak zárva.

9. Nincs jó kritika külföldi (magyarországi és egyéb, pl. nyugati) tanulmányutak, ösztöndíjak és szabad könyvforgalom nélkül (nemzetközi viszonylatban). Főként

a fiataloknak nélkülözhetetlen mindez a fejlődésükhöz, s főként a mi nehézkesebb, elzárkózóbb rendszerünkben. (Ami persze paradoxon, mert ellenkező esetben, ha ezeket biztosítaná, már nem is volna annyira nehézkes és elzárkózó...] Az effajta tájékozódás a nyugati világon belül megszokott gyakorlat. És az itteni korlátozások eredetére gondolva talán fölösleges ugyanazt az acélos nevet említenem ...

10. Ellenszere a kritikának — s itt megint fölfele tekintek —, ha léteznek tabuk, tárgyalhatatlan témák. Vagy ha kötelező sémák vannak, mint pl. a szocialista realizmus (NB. ez is Sztálin hagyatéka). Vagy ahogyan Milan Šútovec írta a Slovenské pohľady 1989/1. számában: „ha a szintézis megelőzi (és helyettesíti — B. K.) az analízist”. Ö persze a politika- történetre, a társadalomra is értette ezt. Kinyilatkoztatásokkal a kritika sem tud együtt létezni.

Tíz pontig jutottam el. Sok specifikus dolgot említhetnék még, többé-kevésbé azok is a sztalinizmusba nyúlnak vissza. Ilye.i főként értelmiségünk helyzete, képzése, összetételének alakulása, amely magán hordozza a szocialista oktatás minden bélyegét és kudarcát. Hadd zárjam le egyelőre az okok boncolgatását azzal a véleményemmel, amelyet — hogy lássék, én is ebben nevelkedtem — egy marxi chiazmus parafrázisaként fogalmazok meg: csak a fennálló kritikájából következhet a kritika fennállása. És azt, hogy „fennáll”, mindkét értelemben értem: hogy magasan áll, és hogy létezése tartós.