Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Balla Kálmán: Kritikai állapotjainkról — 1988 ürügyén

gam is aláírom —, akkor felértékelődnek a hatvanas évek, hiszen ugyebár e pillanatban nem 68—69 a pozitív ellenpélda: s e felértékeléssel már nem értek teljesen egyet, ez már legendaképzés. Nem csupán a fenti, kritikáért kiáltó mondatokra hivatkozom, hanem líránk, prózánk s különösen kritikánk egész fejlődésére. A konszolidáció alatt nem az történt, hogy irodalmunk mennyiségi vagy minőségi tekintetben visz- szaesett volna a korábbiakhoz képest. Ez még a közírásról, a publicisztikáról is csak a 68-as tavasz és nyár néhány hónapjához mérve mondható el. Ami a kritikát illeti — mert nem térhetek ki a lírára, a prózára —, Tőzsér és Koncsol legtöbb és legjobb tanulmánya a 70-es években és azután született, ez Főnödről, Dubáról, Szeberényi- ről is elmondható. A fiatalabbak (Zalabai, Alabán, Lacza, Mészáros stb.) ekkor kezdték el, az idősebbek tovább alakították pályájukat [Turczel, Rákos, Csanda). A bűnt abban látom, hogy ez a korszak fokozatosan egyre inkább visszafogta, végül felfogta, felőrölte az előző évtizedben felhalmozódott és éppen termőre forduló energiákat, azt a termékeny alkotó lendületet, amely így is többet produkált, mint készülődése éveiben, de nem bontakozhatott ki, s végül megtört, amint azt nem egy egyéni pályatörténet tanúsítja. De ez más történet, akármennyire nehéz lesz is ettől elrugaszkodni.

Az elrugaszkodás egyik pályája és egyúttal a legendaoszlatás eszköze a történeti érdeklődésű, azaz a témáját fejlődésében szemügyre vevő kritika lehet — és ezzel párhuzamosan a kritika története. Ha megengedik, ezzel kapcsolatban még egy kitérőt teszek. Nemcsak önmagának fogalmazta meg kritikusi programként Tőzsér Árpád annak idején (1970): „adva van a feladat: nyelvész kritikusaink módszerével beoltott kritikánkat a társadalomkritikához közelíteni.” Az idézett írásban pontosan meg is mondja, mire gondol: „a bírált mű struktúráját szemléljük és értékeljük a társadalom struktúrájában.” S nemcsak megmondta, hanem be Is mutatta mindezt Tőzsér, éppen legjobb dolgozataiban. Hasonló célt tűzött ki maga elé néhány évvel később Zalabai Zsigmond: a Fábry Zoltánra visszavezethető „valóságirodalomnak” és az „irodalom valóságának”, azaz az esztétikai, műközpontú elemzésnek az ötvözését hirdette meg Ars critica című (s vitatható latinsággal elkeresztelt) írásában.

E programokból éppen a történetiség

dimenziója hiányzik. A művek, az életművek, a korszakok, az irodalmak — s a társadalmi struktúrák és tényezők történeti vizsgálata.

Azért tartom fontosnak hangsúlyozni ezt, hogy rámutathassak a kritika fogalmának szerintem szükséges átértelmezésére, mégpedig a kitágítás irányában, az irodalomtörténet és -elmélet irányában. Egyszerűbben szólva: átértelmezés kívánatos a fogalom Nyugaton használatos, főként angolszász értelmében. Mert ha évtizedek óta, változó körülményekben hangzik el újra meg újra s hasztalan a kérdés: miért nincs (vagy miért elégtelen) kritikánk, akkor az ember gyanakodni kezd. Hátha a kérdésben van a hiba! A feltevés, a megfogalmazás módjában. És az ember gondolkozni kezd azon, mi is, mik is teszik, illetve nem teszik lehetővé a kritikát. Rádöbben, hogy számos ilyen tényező van, a szocialista rendszerben különösen, annak kisebbségi irodalmaiban még különösebben. Ezeket kezdem az alábbiakban sorra venni.

1. Az első föltétel az átértelmezés, mint említettem, a „criticism” irányában. Konkrétan az irodalomtörténet, a poétika, a retorika, a stilisztika, a szövegnyelvészet, az információ-, a kommunikáció-, a fordításelmélet és a szövegértelemzés megany- nyi területével kibővítve. Ide tartozhat az esztétika is, legáltalánosabb következtetései révén, amelyek az irodalmat is érintik. Egyszerűbben fogalmazva: irodalomtörténeti és -elméleti alapozás híján hiába követelünk kritikát, az sosem lesz elég jő.

2. Következik ebből a második feltétel, az intézményességé. Nem arról van szó, hogy nekünk kell föltalálnunk az irodalomelméletet, s nem is arról, mintha bármilyen intézet létrehozása önmagában virágzó kritikai életet eredményezhetne — de a fenti értelemben igényes irodalom- történeti és életművizsgálatokat úgy lehet elvégezni, ha a jelöltek elmélyednek a módszerek tanulmányozásában. Nem pöf- feszkedő professzorokra vágyom, s nem akarom a tudomány szót varázsigeként hajtogatni, ám módszere? vizsgálatok híján nemigen juthatunk tovább az intuíción és impresszión alapuló, mégoly jól megírt és szenvedélyes zsurnálkritikai cikkeknél, amelyekben a szerzők buzgalmukban még a témát, a cselekményt is minősítik („közhelyes” stb.) ... Tehát: irodalom- és kritikatörténeti kutatás nélkül nincs kritika, intézményesítés nélkül (legyen az tanszéki