Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - Tőzsér Arpád: A szlovákiai magyar líra 1988-ban
nes versei kizárólag elégiára hangoltak, addig Gál fáradt, elmúlást idéző színeibe időnként bele-belevág a rapszódia pirosa), a formák vonatkozásában azonban egyszerűen korábbi önmagát ismétli. Azok a töredezett, levegőt kapkodó, el-elcsukló szabad sorok viszik a versmondatot itt is, mint Az Éden és a Golgota között című kötetben, ugyanaz a magasra srófolt pátosz, s ugyanaz a stílusélénkítő eszközök féktelen halmozása is. Csak itt mindez szegényesebb, mint amott, mert hiányzik a versekből a tárgyi motiváltság. Az Edenben a költő (az ember) kiűzetése a természetből azért olyan hatásos, mert senki a szlovákiai magyar költészetben olyan gazdagon még nem motiválta az elhagyott „édent” (a természetet, a falut), mint ebben a kötetében Gál. Ez a motiváltság azonban az új kötetéből hiányzik, s marad a sértettség állapota, a csupasz lélek, a keserű hangulatok, s a korábbról ismert formai alakzatok. Nincs persze kizárva, hogy a tárgyi motiváltság elhagyása szándékos. Egyik versében a költő ezt írja: vissza újra vissza holdunk udvarába magamhoz magunkhoz tágas belső tájra megújulni benne Elképzelhető, hogy a költő a „tágas belső táj” megteremtésével akarta meghaladni az előbbi kötetei tárgyiasított világát, sajnos azonban a szándék szándék maradt. A tárgyak sokaságát elhagyta, de a „belső táj” megteremtése nem sikerült neki. S elsősorban azért nem, mert ehhez az új „tájhoz” új versbeszéd, az előbbi magatartás reprodukálása helyett olyan szellemi aktivitás szükségeltetett volna, amely önmagát teremti újjá a megújított versben. Varga Erzsébet alapállása meglehetősen ellentmondásosan azonos Dénes és Gál „reproduktív” alapállásával. Ö mintha látná, hogy a személyes-vallomásos líra elért önmaga határáig, hogy ez a költészet- modell saját eszköztárát már kimerítette, hogy megújulni önmagából nem képes; keresi hát a megújulás lehetőségét, s eljut ahhoz a forráshoz, amelyből az új költői érzékenység legtöbb képviselője merít: a szóhoz, a nyelvhez. Bevallottan is a „mindennapi életünket átható fogalmak, az újságokban leggyakrabban olvasott s a rádióban, televízióban leggyakrabban hallott szavak, kifejezések ..., legfrekventáltabb szavaink, szókapcsolataink” érdeklik, ezekből akar verset csinálni. De a szó, a nyelv autonóm természetét már nem engedi érvényesülni, hanem egy másik jelentésrendbe állítva, mintegy megerőszakolja azt. A domináns, a versszervező elem itt is a személyes élmény, az „én és a világ” ellentétpár, csakhogy az „én” motivációja meghökkentően szegényes, szinte csak a szorongásra korlátozódik, s még annak is csak bizonyos fajtájára: a terrortól, a háborútól, a világpusztulástól való félelemre. S ehhez a félelemhez, szorongáshoz a vallomásnak, az élmény lebeszélésének egy furcsa, kétszeresen allegorikus formáját választotta a költő: a háborútól, környezetszennyeződéstől stb. veszélyeztetett természet [főleg a virág és a fák) a szorongó lélek képeként viselkedik itt, a háború, a környezetszennyező erők viszont holmiféle terrorszervezetekként személy esítődnek meg. S csak természetes, hogy ebben a duplán allegorikus jelentésrendszerben a kísérletre kiválasztott szavak teljesen elvesztik eredeti mozgáskényszereiket, és semmiféle új jelentéssel nem szolgálhatnak többé. Nem ők szervezik a verset, hanem őket szervezi be a költő a versbe. A szorongás, a félelem élményének hagyományos versképleteibe. Még szerencse, hogy a lírai hős hagyományos alanyiságát, világjavító indulatait némiképpen tompítja a versek önironizáló modalitása, s a fordított optikájú, legtöbbször dezantropomorfi- zált, groteszk képek. Az 1988-ban második kötetével jelentkező Balla Kálmánt bevezetőmben ugyan a „teremtett világú” költőink közé soroltam, de az új valóságközelítéssel, az élményköltészet létérzékelésétől elütő lírai szenzi- bilitással kísérletezők csoportjából kétségkívül ő dolgozik a leginkább kész, vershagyományainkból elsajátított eszközökkel. Csak ő Dénesnél, Gálnál vagy Varga Erzsébetnél egy jóval fiatalabb és elevenebb hagyományhoz kapcsolódik. Ennek a hagyománynak a határait a Holan, Kavafisz, József Attila, Celan (a sort én még Pilinszky nevével egészíteném ki) nevek emlegetésével ő maga jelöli ki, mi röviden azt mondhatnánk, kötetének egyik felében az ún. létköltészet formanyelvét próbálja sajátjával élni. Ebben az igyekezetében a tudat dolgainak hiányként való megélése segíti („Hiányérzetem betölt minden űrt,
