Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Kövesdi János: Thália istennő rázós szekerén ülve ... (Kerekasztal-beszélgetés a kassai Thália Színpadról)

Ma már tudjuk: a drámaírás, illetve a színpadi bemutatkozás sokkal összetettebb, bonyolultabb folyamat, mint a versben vagy prózában való megnyilatkozás. A Matesz egy^ maga kevés ahhoz, hogy a csehszlovákiai magyar drámaírásnál bábáskodjék. Némi se' gítséget jelentettek a Népművelési Intézet — azóta megsszakadt — drámapályázatai (itt ugyanis Időközben megszűnt a nemzetiségi osztály). Jó szándékú segítségként lehet elkönyvelni viszont, hogy a Szlovák Irodalmi Alap három ízben ösztöndíjat biztosított a szerzőknek drámaírás céljából. Az írószövetség magyar szekciójával azonban nem sikerült valamire való kapcsolatot létesíteni drámaírásunk ügyében, a Csemadok erejéből pedig erre egyszerűen nem futotta. A Madách Könyvkiadó eléggé idegenkedik a drámák megjelentetésétől (eddig talán három alkalommal vállalkozott erre), és színházi tárgyú könyveket sem igen ad ki... A színházkultúránk gyarapításától való idegenkedésre sajnos minden intézményünknek megvan a maga „érthető oka”. Csakhogy ez az ügynek mit sem segít, s a magára maradt Matesz munkáját csak nehezíti.

— Az Írószövetség Magyar Szekciójának álláspontját Rácz Olivér, a Szekció elnöke fejtette ki e kérdésben. A válasz így hangzik: „A Szekció vezetősége minden esztendőben kiértékeli, felméri, elemzi az eltelt időszak irodalmi termését. Ezek az összefoglaló értékelések minden esetben bírálóan foglalkoznak a hiányosságokkal is; legtöbbször nemcsak az egyes műfajok, hanem az egyes szerzők műveinek az elemzésével igyekeznek hű képet alkotni az irodalom helyzetéről. Voltak esztendők, amelyekben az áttekintésnek sorozatosan meg kellett állapítania, hogy irodalmunknak sajnálatosan gyengeterülete maradt a széppróza, elsősorban a novella és az elbeszélés műfaja. Számos esztendőben, napjainkban is, komoly gondot okozott az elemző kritikai írásoknak, tanulmányoknak a kellő intenzitása. Ugyanilyen sorozatosan napirendre került a drámairodalom elhanyagoltsága is. De meg kell ismételnem: a szekció vezetősége, az adott értékelésekből kiindulva, mindig felhívta a szekció, a szerzők figyelmét a fogyatékosságokra, igyekezett mozgósítani, ösztönözni, de sohasem szólíthatta, szólíthatja fel név szerint a szerzőket: írj elbeszélést! írj színdarabot! A szekció vezetősége foglalkozott már a drámaírói szakosztály megalakításának a gondolatával: a szakosztály megalakításának semmiféle akadály nem áll útjában — a szekció vezetősége nagyon üdvösnek tartaná, ha ez a létesítendő szakosztály szakmai, műfaji szinten foglalkozna majd a szlovákiai magyar drámaírás kérdéseivel. Nem hallgathatom el, hogy a szakmai kérdések során feltétlenül foglalkoznia kellene a meglévő szépirodalmi alkotások színpadi adaptációjának a kérdéseivel is. Itt nemcsak arról van szó, hogy — Takáts Ernőd szavait idézve — nehéz szót érteni az olyan szerzővel, aki szentnek és sérthetetlennek tartja dolgozatát, holott nem biztos, hogy az „színpadra-érett”. Ezt a tételt el lehetne fogadni. Van azonban ennek a tételnek egy eltúlzott vadhajtása, és ez nem a Matesz sajátsága, hanem egy szinte világszerte dívó dramaturgiai felfogás, amely minden színpadra számításba vehető alkotásban eleve és kategorikusan mindössze felhasználható nyersanyagot lát. A színpadi dramaturgia — művészet; ezt minden szerző készséggel elismeri. De — visszaemlékezve hazai írókkal, sőt színpadi szerzőkkel folytatott beszélgetésekre — a dramaturgiának is el kell gondolkoznia azon, hogy a szerző szeretné a színpadon viszontlátni önmagát „is”, szeretne találkozni tulajdon gondolataival, szentenciáival, hőseivel, alakjaival; szeretné remélni, hogy alkotása nem olyanféle- nyersanyag, mint a burgonya vagy a zöldpaprika: főzhető belőle lecsó és gulyás, leves, és krumplisaláta. (Jó étel ez valamennyi, csak az a kérdés, melyik szerepelt közülük a szerző eredeti étlapján.) A színház és a szekció együttműködésének az alapját a dialógusban látom és élénken egyetértek azzal, hogy ezt a párbeszédet a legeredményesebben a tervezett drámaírói szakosztály keretén belül lehetne megvalósítani. (A szekció, vezetősége, elvben, sohasem ellenezte esetleges pályázatok kiírásának a gondolatát sem. Itt azonban a magam nevében szabadjon megjegyeznem: nem hiszem, hogy bármilyen pályázat kiírása gyökeresen megteremtené a drámairodalom fellendítését: a Csehszlovák Rádió magyar adásának szerkesztősége rendszeresen ír ki pályázatot hangjátékokra, a pályázatra minden alkalommal érkeznek be pályamunkák, de az elbírálások után a Habemus papam! boldog füstjelzését eddig még egyetlenegy alkalommal sem sikerült megpillantanunk.) Abban azonban bizonyos vagyok, s itt most már ismét a szekció vezetőségének a nevében szólhatok, hogy mire ezek a sorok nyomtatásban megjelennek, a szekció drámaírói szakosztálya, a néhány éve megalakult kritikai szakosztályhoz hasonlóan és természetesen a Matesz gárdájával, már eredményesen folytatja.