Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - Petrőci Bálint: Hol vagy, Ilonka? (regényrészlet)
a cigánysoron él édesanyjával és Mari húgával. A legjobban Violkát ismeri, a telt testű, melles, tizennyolc éves lányt. Közvetlenül a szomszédságában lakik. A szeme előtt nőtt fel. Ö is sört iszik. Koccint vele, és a Violka szemébe mereszti dülledt szeme tekintetét. — Ügy nízel, Pista, mintha már benne volnál! — neveti el magát a lány. — Ha a volna ott nem volna, akkor most nem nevetnél. Ha nem hiszed, kapd fel gyorsan a szoknyádat! — tréfálkozik Pista is. — Még kiesne az a nagy szemed! — Csak beléd esne, nem veszne el. Violka vállat rándít, és már mosoly nélkül szólal meg. — Most mísz haza, vagy csak most gyüttél? — Most gyüttem — válaszolja Pista cigányosan. — Mi meg megyünk a busszal. Vóttunk a Tekerőben. Szombaton nem jó. Teli van bakecokkal. Pista elneveti magát. — Talán csak nem ijedtél meg tőlük? Ök tudnak csak igazán lűnii — Az a baj, hogy csak lűni tudnak ... — Én tudok mást is. Gyere a Tekerőbe, s kirázzuk magunkat. — Miért nem mísz Borosához? Nála ingyön is kirázhatod magadat! Pista dülledt szemében vészes fény villan. De miért fogja el a hirtelen düh? Violka csak tréfálkozik vele. Egyszer-kétszer látta is, amikor kitámolygott a cigánysoron lakó fehér bőrű Borzsa házikójából, ahová ittasan tért be egy fiaskóval a kezében. Ez a taksa. Aki akar tőle valamit, csak egy üveg borral nyithat be hozzá, mert a már negyvenéves özvegyasszony szörnyen szeret inni. Már három pohárka után felforr a vére és rángatja le magáról a ruhát. Borosára gondolva émelyegni kezd a gyomra. Csupa lötty az elhízott teste. Sűrű kortyokban nyeli a sört, hogy ne lássa maga előtt a lógó csücsökét, a hasán gyűrűző hájréteget. Még nagyon józan, a kezében tartott söröspohár csak a harmadik korsó. Odohaza a kocsmában csak kettőt nyakait be. Ez igen kevés ahhoz, hogy berontson Borosához. Még csak harmincöt éves vagyok — gondolja. Kemény húsú lányka kellene! Olyan, mint Violka! Tudja róla, hogy szeret adakozni, de ővele az istenért se feküdne le. Pedig néhányszor már hívta, a kerti kerítés mögé, a bokrok közé. Akkor is kinevette, mint most: Még rám pottyanna az a nagy szemed! És engem a dutyiba zárnának, mert megvakítattalak!... Pista jól tudja, hogy a tréfának szánt szavak mögött ott lapul az elszörnyedés és rettegés. Csak a ráncosodó nyakú nők nem riadoznak a szeme láttán, csakhogy megkaphassák azt, amire odahaza már igen ritkán nyílik alkalmuk. Hát tehetek én róla, hogy kidülledt szemmel hozott világra az anyám?! Csupa izom a teste, erős férfi, mégsem akadt eddig egyetlen fiatalabb nő sem, aki gyönyörködve nézne a szemébe. Egy pillantás után már megfélemlítve merednek rá. Istenem, hogy lehet valakinek ilyen szeme?! És iszonyodva elfordítják a fejüket. Violka nem fél tőle, még gyerekkorában megszokta a szomszédságukban lakó bácsit. Visszataszító ábrázata miatt csak tréfálkozik vele, de nem áll kötélnek, bár tudja, hogy Pistától valamicske pénzt is kaphatna. Még a buszban is jó pajtásként elviccelődik vele, mert csaknem mindig együtt utaznak a városba, meg haza is. A zománcgyárban dolgoznak mind a ketten, Violka az edényeket zománcozza, Pista a fazekakat préseli. Mondogatta is neki néhányszor: Az én munkámból ész — mármint a műhelyükből kikerülő fazekakból —, mégsem hálálod meg nekem? Bakfisként válaszolt: Nem vagy az én partim! De olyan príma cicid van, Violka! Hozzá ne nyúlj, mert még ráragad a szemed! Ha még cigánylánynak sem kell, vénlegény marad öregségére is, mert a fehér bőrű lányok közül egy sem kötné le magát vele. A nála jóval idősebb Borcsa, ahányszor csak nála járt, mindig a nyakába akaszkodott: Maradj nálam, a gondodat
