Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - HOLNAP - Mórocz Mária: Szakítások (elbeszélés)
Mórocz Mária Szakítások Azt hinné, hogy mindez majd szürkületkor, vagy inkább sötétedéskor lepi meg, amikor a megíogható, érinthető tárgyak is elbizonytalanodnak önnön körvonalaikban, s tettetik önállóságukat a térben, így vállalják, vallják be magukra maradottságukat, amely után úgy megszégyenülnek, sőt — ami még rosszabb és veszélyesebb — megrettennek, és az objektív értékelés lehetőségét kizárva — lévén szó a sietős félelemről —, riadtan adják át magukat a sötétnek, amely perverz, kárörvendő gyönyörrel hatalmasodik el rajtuk, s marja bele magát atomjaikba. Igen, felhívtam azt a számot, várakozó örömmel tárcsáztam, kerestem ki a számjegyeket, s hagytam, hogy a korong visszarántsa ujjam a kiindulási pontra, míg körmöm engedelmesen szántotta a koszt a számlapon. Ekkorra azonban valóban besötétedett. A helyiségben nevetségesen magára hagyatva csöngött a telefon, mintha tudná, úgy sincs kéz a közelben, amely felemelné. Talán a takarítónő ólálkodott még az irodahelyiségek valamelyikében, s kételkedve hallgatott bele a csendbe, amelyet valóban megszakított az éles hang, de mire tudatosítható lett volna, újra a csendnek adta át helyét. Való igaz: mindkettő éppoly valószínűtlen volt; az önmagába belehallgatózó, süketítő csend és a csengetés éles sikolya az esteledő irodaház nyolcadik emeletén, s így jól tette, hogy mindkettőről igyekezett tudomást sem venni, még mielőtt a tudatosítás határát elérték volna, s így önállósulva, leválva a háttérzörejekről, színekről, díszletekről, önállóan, önmagukban léptek volna fel, s ez bizony nemcsak a jelentésmódosulás megrázó vagy kevésbé megrázó élményét, hanem a jelenségeknek az objektívból, az általánosból való kiválását, mondhatni a probléma szubjektivizálódását vonta volna maga után, mindez a megközelítés más módját követelte. Ezt a folyosót egyedül takarította. Már évek óta kerülgette a papírhalmazt, melynek rendszerét a mai napig nem sikerült megfejtenie. Eleinte nyugtalanította őt ez a számára rendszertelen halmaz, csakúgy, mint az asztalon felejtett — hagyott — kávéspoharak. Személye ellen irányuló sértésnek érezte őket, de később ügyet sem vetett ezekre a célzásokra — ahogyan ő nevezte. Az ember azt hinné, amíg süt a nap, s a csontjait is átjárja a meleg, addig nincs oka félelemre, az áttetszőnek tűnő halmazok közt nemcsak a rálátás tudásával bír, hanem az összefüggések felismerésének művészetét is magáénak mondhatja. Legalábbis így hiszi egy ideig, amikor a napsütés egyre távolodik, az árnyékok, a színek megszűnnek, s valami új megjelenési formát öltenek, számára halványan sejthető tulajdonságok együttesévé lesznek, melyet egyre inkább vágyik megtekinteni, potosabban megtekintésük módjával bírni, hiszen olyan ez számára, mint a hátbatámadás: védekezni sem tud a színek ellen, csak megváltoztatni megjelenési formájukat, amikor a kékből és sárgából valamiféle tompa és alattomos zöldet hoz össze, amely tulajdonságok összességéről most sem tud többet, így védekezni sem tud, csak tehetetlenül figyeli a benne zajló eseményeket, melyeket tompazöld agyának pontosan meghatározható részében kivált, s így átveszi az irányítást látszatra észlelhetetlenül és megfog-
