Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - HOLNAP - N. Tóth Anikó: A hetedik ing; Variációk egy témára (kisprózák)

V ariációk egy témára

Sokáig nyitott szemmel feküdt. Olyan csend volt, hogy hallotta a saját gondolatait. Lassan hömpölyögtek elő a fejéből, aztán belevesztek a sötétségbe. Teljesen közömbösek voltak. Félfüllel hallgatta őket, mint a buszon az embereket vagy az időjárásjelentést a rádióban. Aztán eszébe jutott a lány, akivel másnap találkoznia kellett. Felült, rágyújtott. Olyan a szeme, mint a tenger: egyszer kék, máskor zöld — gondolta. A jókedvétől függ. Vagy a rosszkedvétől.

Felkattintotta az olvasólámpát. Egy nagy nyújtózással elérte az íróasztalt. Matatott néhány pillanatig, aztán elvett egy lapot. Kicsit remegett a keze, ahogy maga elé tartotta. Most olvasta másodszor. Lassan kúszott a tekintete egyik szótól a másikig. Ahogy a végére ért, még mindig nem volt véleménye.

Elgyúrta a cigarettát. Furcsa — gondolta. Mintha nem is én írtam volna.

Csak másnap reggel érzett valami nagy-nagy elégedettséget, talán örömöt is. Az előszobában röpke elismerő vigyort küldött a tükörképének, aztán a lapot óvatosan berakta a mappájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Gyorsan telt el a nap. A lánynak éppen zöld volt a szeme. Jót beszélgettek egy kocsma sötét zugában. Aztán a lány fölhívta magához. A szülei éppen távol voltak. Vacsorát főztek, megittak egy üveg vörösbort. Nézték egymást. A lánynak kék volt a szeme. Egészen mélykék. Aludj itt — mondta.

Reggel sütött a nap. A lány kéjesen elnyújtózott, zölden rávillantotta a szemét, aztán elvonult a fürdőszobába.

Sose tudom megfigyelni, mikor változik át a szeme — gondolta a fiú.

Délután egy pádon üldögélve figyelték a járókelőket. A fiú hirtelen elővette a mappájából a lapot. Minden magyarázkodás nélkül a lány elé tartotta. Figyelte az arcjátékát. Talán őszinte — gondolta.

Jó vers — mondta a lány. Kék volt a szeme, némi lelkesedés is csillogott benne. Nem mondtad eddig! írtál egyebet is?

Igen, nem — válaszolta zavartan a fiú, aztán ügyetlenül kivette a lány kezéből a lapot, elsüllyesztette a mappájába. Ideje indulnunk — mondta, és nyújtotta a kezét. A lány tapintatosan nem kérdezett többet.

Néhány nap múlva a fiú késő este ment haza egy barátjától. Már nem jártak a buszok, ezért taxiba ült. Végigszáguldott a kivilágított városon. Lassan előhúzta mappájából a lapot, és ott hagyta az ülésen. Bűnösnek érezte magát.

Később jónevű fizikus lett belőle. A kék-zöld szemű lányt feleségül vette. Soha többé nem írt verset.

Már napok óta készülődött. Elrendezte könyveit, ruháit behajigálta a szekrénybe, kiürítette a hamutartókat, kiszellőztetett, az íróasztalról eltakarította a limlomot: szétrágott végű tollakat, ceruzaforgácsot, összegyűrt újságpapírt, üres borítékot, összefirkált füzetlapokat, néhány megbámult almacsutkát, egy elmo- satlan kávéscsészét, a gyufásdoboz-gyűjteményét. A szobába ünnepélyes hangulat költözött. Vendégváró hangulat. Ekkor elégedetten leült az íróasztal mellé. Papírt és tollat vett elő. Hosszan maga elé nézett, és történeteket próbált kitalálni. De annyira jelentéktelen hétköznapi történetek jutottak eszébe, hogy nem tartotta őket leírásra méltónak. Szegényes a fantáziám — gondolta némi