Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - BESZÉLŐ MÚLT - Gyönyör József: A csehszlovák állam alkotmánylevele — nemzetiségi szemmel (III. befejező rész)
rét kollektív vagy individuális jogigény, sem pedig kötelesség nem származhatott a községek és más korporációk számára.153 Egyébként a vallási, a nemzeti és a nyelvi kisebbségekhez tartozó csehszlovák állampolgárok gyermekeinek oktatásával kapcsolatban az 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt szerződés 9. cikkelyében fordul elő először a „jelentékeny hányad” („une proportion considérable”) fogalma, amely azonban nem azonos az alkotmánylevél 129. §-a alapján elfogadott nyelvi törvény 2. §- szerint megállapított „20 százalékkal”.154 E rövid kitérő után térjünk csak vissza az alkotmánylevél 129. szakaszához. E szerint ugyanis a nyelvhasználati jog alapelveit külön törvénnyel kell megállapítani. Ez meg is történt ugyanazon a napon, amelyen az alkotmánylevelet fogadta el a nemzetgyűlés, tehát 1920. február 29-én. A törvénytárban 122. számmal hirdették ki, és az alkotmánylevél szerves részét képezi. A nyelvi törvény 1. szakaszának első mondata kimondja, hogy a csehszlovák nyelv a köztársaság államnyelve, hivatalos nyelve. A csehszlovák nyelvhasználati jog első alapfogalma tehát a „csehszlovák nyelv”. Az alkotmányjogi bizottság ezt a tényt azzal kommentálta, hogy a jelentésében felsorolt néhány indokot, amely a törvényhozót mind jogi, mind filológiai szempontból vezette ennek az egységes fogalomnak kialakításakor. Az alkotmányjogi bizottság az államnyelvvel kapcsolatban kijelentette, hogy a „csehszlovák” fogalom használatával semmiképp sem szándékozik állást foglalni az irodalmárok és a filológusok vitájában, vajon a cseh és a szlovák nyelv valóban önálló nyelv-e, vagy hogy egy és ugyanazon nyelv két különböző nyelvjárásáról van-e szó. Ahhoz tartotta magát, hogy létezik egy nemzetközileg elismert „csehszlovák” állam, s ezáltal a „csehszlovák” nemzet nemzetközi viszonylatban általános fogalommá vált, továbbá hogy valamennyi állami intézmény elnevezésében szerepel a „csehszlovák” megnevezés, sőt irodalmi körökben is „csehszlovák” irodalomról beszélnek. Az alkotmányjogi bizottság tehát célszerűnek tartotta, hogy azt a nyelvet, amelyet a köztársaság „államalkotó nemzete” beszél, a jog területén közös elnevezéssel illessék, jóllehet a valóságban „ugyanannak a nyelvnek két megnyilvánulási formájáról van szó, a cseh- ről és a szlovákról”. A „csehszlovák” elnevezéssel a cseh és a szlovák nyelv teljes paritását akarta elérni az állami életben, hogy az állami akarat megnyilvánulása azonos joghatállyal egyszer cseh, máskor szlovák nyelven történjék, s ez mindenkor az állam hivatalos nyelvén való megnyilvánulás legyen. Az alkotmányjogi bizottság állásfoglalását röviden így összegezhetjük: a bizottság a hivatalos nyelv egységes fogalmának kialakításával nem akart valamiféle új fogalmat alkotni, csupán közös megjelölést használ. E mellett természetesen nincs szándékában előidézni valamiféle változást a történelem folyamán kialakult, kifejlődött cseh és szlovák nyelvben. Ezt a nézetet hivatott megerősíteni a nyelvi törvény 4. §-a is. A csehszlovák nyelvnek de iure két nyelvi megnyilvánulása a nyelvi törvény terméke. A cseh és a szlovák nyelv jogi szempontból tehát egy és ugyanaz a nyelv. Ami pedig a kettő jogállását illeti, teljes köztük a paritás. Filológiai szempontból viszont — amint ez kitűnik a törvény indokolásából155 — a cseh és a szlovák nyelv lényegében nem más, mint ugyanannak a nyelvnek két nyelvjárása. Ennek következtében a nyelvi törvény és az annak alapján kiadott jogszabályok, sőt egyes államszerződések is következetesen kitérnek mind a cseh, mind a szlovák nyelv használata elől, amely fogalmakkal viszont a köztársaság első törvényeiben és rendeleteiben elég gyakran találkozunk.156 Kisebb hiányosságok némely nemzetközi szerződésben is előfordulnak.157 A nyelvhasználati jogban az államfordulat után csaknem mindennapos volt az „államnyelv” és a „nemzeti kisebbségek nyelve” (a nyelvi törvény 2. §-a és 5. §-a), valamint az ezeknek megfelelő terminológia. Akad viszont olyan törvény is, amely a „tartományi nyelv” fogalmat használja (az 1919. évi 278. sz. törvény), és találkozhatunk olyan jogszabállyal is, amely a „helyben szokásos nyelv” kifejezést helyezi előtérbe (az 1920. évi 299. sz. törvény 15. §-a). Ezek azonban még az előbbi jogviszonyok visszhangjaként alakultak ki. A csehszlovák nyelvnek állami, hivatalos nyelvvé deklarálása után az 1. szakasz magyarázatként („Jest tedy zejména jazykem”) 3 pontba foglalva felsorolja, mit is kell főképp államnyelven, hivatalos nyelven érteni. Ezek a következőket tartalmazzák:
