Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - Fónod Zoltán: Itt élünk Európában...
Fonod Zoltán Itt élünk Európában... Izgalmas feladat volt mindig nyomon követni az irodalom és a művészet szerepét a változó világban. Nem kevésbé izgalmas feladat ez ma is, bár körülöttünk — és ezzel együtt bennünk is — sok minden megváltozott, mássá formálódott, mint ahogy azt akár évtizedekkel korábban Is megszoktuk. Valahogy a zsigereinkben volt mindig, hogy az íróktól, a művészet képviselőitől tájainkon a társadalom azt várja, közhasznú dolgainkban hallassák hangjukat, ott legyenek a fő sodorban, amely az előrevivő élet útját egyengeti, még ha sokszor kaptatókon keresztül, az értetlenség betonfalaiba ütközve is. A társadalmi felelősséget tudatosítva vitathatatlanul jobbítani akarnak azok a szándékok, amelyek a távlatot keresik, az emberi léptéket és mértéket egy eltechnizálődott világban, ahol különös hangsúlyt kapott az érvényesülés, az anyagi javak hajszolásának divatja, s a sokat hangoztatott közösségi szemlélettel szemben az önző, egyéni magatartás és közöny lett az eluralkodó, sokszor már-már elviselhetetlen mértékben. Olyan világban, környezetben, földrajzi, geopolitikai viszonylatokban élünk, s éltek elődeink is, hogy a környezet szelleme eleve sugallja a közhasznú dolgokért való kiállás bátorságát, a tenni kell és várni nem lehet meggyőződését. így volt ez a letűnt évszázadok során is, a kelet-közép-európai irodalmak mindegyike esetében, s aligha lehet másként a jövőben is. Történelmi terhelés alatt él az író, az írás és a tett egymást feltételező fogalompár lett. Lehetett ezt korábban a fejletlen társadalmi viszonyokkal magyarázni, amikor a társadalmi jobbítás érdekeit nem vállalhatták fel a polgári pártok, hanem az irodalmi csoportosulások. És lehet indokolni a későbbiekben a csalhatatlan, mindenható pártok leszűkítő, egyoldalú magatartásával, személyek hatalmi önzésével, amikor a közös érdekű törekvések a közmegegyezés szándékai helyett a politikai hatalom monopóliumává váltak, szűkítve és száműzve a társadalmi hasznos cselekvés lehetőségeit is. Nem olyan messze még az az idő, a személyi hatalom évei, amikor a szolgálat, a népszolgálat erkölcse helyett irodalomban és művészetben a kiszolgálás volt a fontos és az érdem, akárcsak a középkorban, amikor az alkotás, a gondolkodás csak a teológia szolgálója lehetett. Olyan időszak volt ez, amikor „elkötelezettekké” a „hűségesek”, a mindenre kaphatók váltak, akik nem az ügyhöz, hanem szűk csoportérdekekhez és egyéni érvényesülésükhöz voltak elsősorban hűek. Peresztrojka és glasznoszty — világhírűvé vált fogalmak, amelyek teljességgel természetesek a homo naturalis, sőt a homo publicus, tehát a természetes és közéleti ember számára egyaránt. A szolgálat etikája ebben a felfogásban már nem a csoportérdekek kiszolgálását jelenti, hanem a társadalmi érdek, a közérdek elkötelezett szolgálatát. Azok hűségét, akik az igazsággal szövetkeztek, s akik „hűködés” nélkül próbálnak a társadalom számára hasznosak lenni, akik az ügyet vállalják és nem az ügyködést. Öhatalanul is az jut az eszembe, hogy Marx és Engels hajdanán az Igazak Szövetségét hozták létre, hogy aztán a kommunizmus eszméje űj kísérteiként bejárja Európát, és nemcsak Eur^át. Megtette a történelem a magáét abban is, hogy ma az a gondunk: az az eszme, amely valaha (a reneszánsz idején) az „utópiák” világából terebélyesedett a realitások világává, az elmúlt évtizedek hordalékától megtisztulva váljék vonzóvá az új nemzedék számára. Hogy dogmává merevedett gyakorlatától, koncepciós előéletétől megszabadulva álljon a felszabadító eszme ismét sorompóba, az emberért, az ember nagyságos céljaiért. Mert azok, akik valaha is emberségben gondolkodtak, egyben Európa horizontjait is figyelték. Történelemben gondolkodni így hát ma is nemcsak korparancs, hanem az önmegvalósítás és azonosságtudat igénye is. Ezek az önkényesen felsejlő gondolatok, történelmi párhuzamok jutottak eszembe, amikor a közelmúlt eseményére, arra a találkozóra gondoltam, amelyen a Szlovák írók
