Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.
Melegséget éreztél, mint dédapád szavára is mindig. — Vár] csak — mondta, hirtelen megszakítva elbeszélését, ahogy a kocsin a rétek felé döcögtetek. Egy mélyen fekvő, lapályos helyen jártatok éppen. Az ökröket csendben állította meg, óvatosan lépett le a kocsiról. — Gyere te is — súgta —, mutatok valamit. A szeme újból csillogott, amikor nekivágtatok a nádasnak. A borotvaélű levelek belevágtak az arcodba, alig tudtad a szemedet megvédeni tőlük. — Óvatosan — súgta hátra —, óvatosan, nehogy elijesszük. Lélegezni is alig mertél, mint portyára induló ragadozó emelted vigyázva, szinte válladig a lábad. — Vadkacsa — mutatott az egyik zsombék mögé dédapád, a nád sűrűjébe. — Csendesen, el ne riaszd! Szemedet tágra nyitva, mozdulatlanul meredtél a nádas egy pontjára, ahol a zöld-barna háttér előtt néhány színes virító tollat véltél felfedezni. — Költ — hajolt a füledhez dédapád —, a fészkén ül, ne háborgassuk... Fölöttetek alacsonyan húztak el a felhők, erős szél ingerelte a bőrötöket. A határ mint nagy tiszta asztal tárult fel előttetek. Sokan voltak már a réten, kis csapatokban dolgoztak az emberek. Te megláttad dédanyádat, amint a földúton gyalog jön utánatok. Dédapád megverte a kaszát, s mire odaért, együtt fogtak munkához. Élesen él benned most is a kép: a magányos, hatalmas fa a rét közepén, mellette a két ökör, kocsi. Dédapád erős, szálas, dédanyád hajladozó alakja. Közöttük segítő-visszafogó emberpalánta, ügyetlen, figyelő kis tacskó, magad. Hirtelen fuvallat remegtette meg a fa koronáját, a rét széléről s a szántóföldekről port hozott a szél. Ekkor egy óriási tücsköt pillantottál meg a fa mögött, felvillanyozva vetted üldözőbe. Dédapád nevetve nézett utánad, ahogy a jókora rovart kergetve, rárávetődve eltűntél a rét szélén, a bokrok, fák közt. Éppen végzett, mire visszakerültél. Letelepedett a fa alá, dédanyád egy konyhakendőből elemózsiát csomagolt elő. Darab kenyérre jókora szalonnát tett, szótlanul nyújtotta feléd. Dédapád kényelmesen elhelyezkedett, hátát a fa derekának vetette, kezében fürgén járt a faragott nyelű kés. — Szombaton elmegyünk horgászni — hunyorított rád cinkosan. — Délután. Meglásd, még harcsát is fogunk. Könnyen lángra lobbanó képzeletedben máris a folyóparton ültetek, az úszó rezdülése már most kiszárította a torkodat. Magad előtt láttad az óriási harcsát, amelyet küszködve, nagy nyögések közepette gyűrtök le dédapáddal. Képzeletben magadhoz mérted a halat, s egy óvatlan pillanatban levágtad és zsebre dugtad a trófeát, a harcsa bajuszát. Hirtelen észbe kaptál, hogy messzire szaladtál képzelődéseidben. — Az jó lesz — mondtad végül határozott, mély hangon, felnőttesen. Lassan ballagtatok a rét széle felé. Igyekeztél lépést tartani vele, lépteidet megnyújtottad, megpróbáltál hangsúlyt adni minden mozdulatodnak. Dédapád a bajusza alól mosolygott rád. Ülsz az út szélén, hátadat a fa törzsének támasztod, lábad a mély sáncárokba lóg, és a dolog érvényességéről gondolkodsz. A szabályok és kivételek erejét veszed számba, és konokul megpróbálsz összeszedni néhány axiómát, amelyre eljövendő életedet építhetnéd. Nem egyszerű dolog: két világ határán, idegen, kiüresedett koordináták közt a dolgok értéke nagyon is viszonylagos. A faluban kétségkívül tanúja, sőt részese voltál valamiféle értékrend uralmának, később, az egyetemen úgyszintén. Itt, két világ mezsgyéjén, mindkét értékrendet mégis valahogy fedezet nélkülinek érzed. Félsz attól, sőt majdnem bizonyos vagy benne: a rád váró helyzetek kavalkádjában minden előre gyártott értékváz használhatatlanná válik.
