Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Tanulmányok és emlékezések
vk> •* -'J'-’ ■' •• * > . ■'•* .. . *s . ;<• j.. U,-'? • . >v . - ^ ,? 2Vv* KRITIKA .*• ••’ . •'. *-f% - - - ' ; • s>r^. v** •*•». - ‘ A LABÁN FERENC Tanulmányok és emlékezések (Turczel Lajos legújabb könyvéről) T urczel Lajos hosszú évtizedek óta jelentős irodalmi hagyományfeltáró munkát végez. Nemzetiségi irodalmunk múltjának vizsgálatát monográfiákban, irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányokban végzi el, „harmadvirágzásának” fejlődését személyes irányító és értékelő irodalomkritikai tevékenységével segíti. Legújabb kötetének irodalom- történeti része (Tanulmányok a két háború közti kisebbségi irodalmunkról és kulturális életéről) szerves folytatása főként a Két kor mezsgyéién (1967) és a Hiányzó fejezetek (1982) című köteteiben megkezdett munkának. Tematikai összefüggések, a kutatói munka folyamatossága, megtervezettsége és céltudatossága jelzik munkájának szintézis felé való töretlen haladását. Ezek az összegező írások érdemi kiegészítői a két háború közti és a második világháború ideje alatt fejlődő irodalmunk kutatásának, és egyben Turczel fejlődésének is egyik fontos állomását jelzik. Elsősorban azért, mert a kötet nyitó tanulmányában az első olyan „modellt” készíti el, mely megbízható alapul szolgálhat egész irodalomtörténetünk egységes értékrendszerben történő feldolgozásához. Ennek az írásnak (A csehszlovákiai magyar irodalom hat évtizede) fő szempontja az értékelő számvetés, mely feltárja irodalmi fejlődésünk erővonalait, tendenciáit, törekvéseit pedig összefüggésrendszerbe foglalja. A következetes kutatói alapállás részleteiben mutat rá a sok tényező miatt nehezen bontakozó nemzetiségi magyar irodalom kezdeti fejlődési feltételeire (az objektív kritika hiányára, a dilettantizmusra stb.), de felmutatja azokat a forrásokat is, amelyekből kisebbségi irodalmunk erőt és elszántságot meríthetett (a nemzeti hagyomány, a magyarországi irodalommal való kapcsolat, a szlovák és a cseh irodalommal és szellemi élettel való érintkezés). A nemzeti hagyomány korszerű értékelése viszonyaink között elég későn, csak a harmincas évek második felében, a Magyar Nap jóvoltából valósult meg, a magyarországi irodalommal való kapcsolatot elsősorban a Nyugat objektíven értékelő kritikái és recenziói jelentették, a szlovák és a cseh irodalommal való és az együttélésből adódó kapcsolati lehetőségek pedig szinte a kezdetektől (a húszas évek elejétől) szervesen jelen voltak, hiszen a fordításokkal kisebbségi irodalmunk hídszerepet vállalt, szellemi értékeket közvetített. A felszabadulás utáni irodalmi fejlődés problémájának áttekintésekor Turczel összefoglalja azokat a jelentősebb eredményeket, amelyeket irodalmunk nemzedékei az egyes műfajokban elértek. A szerző elfogultság és részrehajlás nélkül képes látni és láttatni az irodalmi folyamatot, mindamellett, hogy formáló részese is irodalmi életünknek. Nemcsak az irodalmi folyamatot és alkotóink műveit ítéli meg ezzel a kritikusi mértéktartással, hanem saját tevékenységét is. A „pedagógiai kritika egyik művelőjeként” (saját kifejezése) tarthatjuk őt számon, azok egyikeként, akik Fábry Zoltán példája nyomán indulva nagy felelősséggel, odaadással végezték kritikusi munkájukat; segítették irodalmunk kibontakozását, nevelték íróinkat, költőinket és az olvasó- közönséget. Nélkülük nem következhetett volna be irodalmunk differenciálódása az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején, és a sematizmus elleni harc sem lett volna hatékony. Turczel az irodalmunk fejlődésében bekövetkezett szemléleti és stílusváltásokkal kapcsolatban
