Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - IRODALMI ÉLET - Varga Erzsébet: Rácz Olivér költészete
IRODALMI ÉLET 1980 óta is rendszeresen ír verseket, ám alighanem az asztalfióknak, hogy újabb húsz év elteltével — talán — majd ismét meglepjen bennünket, bizonyítván, hogy tiszavirágéletű divatok nem befolyásolják, ő hajthatatlanul — bármiféle irodalmi közízléstől függetlenül — a saját útját járja, rendíthetetlen humanizmusát, ember- és életpártiságát zárja a mintegy háromezer év irodalmából elsajátított formákba. Meggyőződésem ugyanis, hogy Rácz Olivérnek a csehszlovákiai magyar költészet több kanyart vevő fővonalával való szembenállása nem tudatos lázadás, hanem következetesség, emberi-költői tartás, s szuverén, irodalmunkban egyedülálló költészete nem valamiféle tiltakozásnak, hanem egy következetes költői magatartásnak az eredménye. B ■ ■ Rácz Olivér regényeit, illetve prózáját elemezve Szeberényi Zoltán bizonyára arra is rámutat majd, milyen óriási szerepet játszik Rácz prózájában a líra. Rácz regényeit olvasva gyakran az az érzésünk támad, hogy a költő prózát írva is megmarad lírikusnak. Am ha figyelmesen olvassuk verselt, itt meg arra kell felfigyelnünk, milyen óriási szerepet játszik Rácz költészetében az epika. Példákat mind a Kassai dalokból, mind az Őszi máglyából bőven idézhetnénk. Az első kötetből az Akkor a zászlót félárbocra vonták már csak azért is markáns példa, mert nyilvánvaló, hogy Rácz itt saját — szubjektív! — élményét írja meg, epikai tárgyilagossággal: „Akkor a század előtt kellett ellépnie. Gallérjáról a csillagot letépték, dobok peregtek, megfeszült a kordon, s feje fölött fakóra vált a kék ég. Akkor csöndben zizzent a perirat, tört szófoszlányok hulltak szét a szélben: ... és politikai elvei miatt a legénységi sorba visszatérjen. Akkor a zászlót félárbocra vonták, a lágy selyem forró arcához ért, s ő megcsókolta lázasan a bojtját, mert megtalálta végre a helyét." Az Őszi máglyából A lány és a farkas című „love story”-t idézem: „Szeretlek — mondta a lány. Megeszlek — mondta a farkas. A lány csak mosolygott: kék szeme volt, s a téren tavaszi térzene szólt. Bekaplak! — mondta a farkas —, az ám! S csattogtatta fehér agyarát. A lány csak mosolygott, nem remegett, nézte a bodros fellegeket — úsztak az égbolt tiszta taván —, s megfeszítve kis barna hasát, magához vonta a farkast. Apa leszel — súgta a lány, s bukfencet vetett a farkas.” Anélkül, hogy részletesebb elemzésekbe bocsátkoznék és a szubjektum, a lírai alany kétségtelen megnyilvánulásait is megpróbálnám ezekben a versekben kimutatni, az epika mindkét idézetben megnyilvánuló jellegzetes kifejezőeszközeire hívom fel a figyelmet. Ezek a következők: a) az elbeszélő jelleg, amely a grammatika szintjén az elbeszélő praete- ritum használatában jut kifejezésre: b) a harmadik személyű igealakok használata; c) a motívumok prózalsága (ellépni a század előtt, perirat, politikai elvek stb.). Mindez természetesen nem csökkenti Rácz költészetének értékét, mint ahogy regé- nyeinek-elbeszéléseinek lírai betétei sem csökkentik a prózai művek értékét. A jelenségre csak azért figyelmeztetek, mert talán ez az egyik legdöntőbb bizonyítéka annak, amit tulajdonképpen demonstrálni akartam: hogy tudniillik Rácz Olivér számára a líra vagy az epika, a vers vagy a próza, az eredeti alkotás vagy a műfordítás nem cél, hanem eszköz; a formákat, a stílusokat, a műfajokat — sőt olykor a divatokat is — ő nem szolgálja, hanem erős kézzel saját mondanivalójának szolgálatába kényszeríti. Ezért is lehet — még korántsem lezárt — életműve oly szuverén és egyedülálló jelenség a csehszlovákiai magyar irodalom kontextusában.
