Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - BESZÉLŐ MÚLT - Gyüre Lajos: Simándy Pál emlékére

BESZÉLŐ MOLT

Sárospatak, Pápa. És csodálatosképpen a nagy magyar megújulás szellemi nagyjai ezeknek a kollégiumoknak a neveltjei közül kerültek ki. Nem beszélve a reformáció korának a kitűnőségeiről, vagy a felvilágosodás idejében Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey, Csokonai, Arany, még Petőfi is a pápai kollégium neveltje volt, úgyszintén Jókai — egész sereg ilyen ember.

— Mi mentődött át ebből a szellemiségből a YMCA-körbe, vagy egyáltalán az akkor Losoncon működő református papnevelő intézetbe?

— Az egy kicsit később indult. Ez az a kálvinista szellemiség, amelyet Fábry Zoltán annak idején nagyon csúnyán félreértett. Van neki ebből az időből egy támadó cikke ellenem, melyben teljesen félreérti azt, hogy én nem a református egyházról beszélek, amelyik éppen akkor nagyon csúnyán viselkedett, például Tamás Mihállyal szemben. Szóval Zoltán nem értette meg, hogy itt egy szellemiségről van szó, amely ezekből a kollégiumokból áradt, amellyel az egyház igen sűrűn szembekerült, többek között Ravasz László iszonyú félreértéssel nézte.

— Van önnek egy cikke Ady Endréről, amelyben azt írja, hogy a hivatalos magyar irodalom még mindig temetni akarja Adyt, s nem feltámasztani.

— Ez is a Kassai Naplóban jelent meg. Mert aztán, hogy tetszett ez a téma, a kálvinista Adyról írtam a következő cikkben. És ha eddig azt mondtam, hogy nem volt különösebb jellege ennek a felsorako- zásnak, hát arra egyenesen példa az én esetem. Mert nekem furcsa, sajátos problémáim voltak, amelyek talán nem is voltak aktuálisak, számomra legalábbis idegenek voltak az ottani problémáktól. Például A kereszténység megújulása, A magyar géniusz, A vallásnélküli nép stb. — aztán ugyanebben a gondolatmenetben Szabó Dezső szereplése, Az ős kaján — ezek mind ebből születtek. Azonkívül ilyenek voltak a kissé lírai jellegű írások, emlékezések. Ám ami igazán sikeres volt ott: az ifjúságra való hatásom. Volt egy Miniatűrök című sorozatom, amelyben kiemelkedő géniuszoknak a rendeltetésükkel való harcát írom meg. „Nem menekülhetsz” — mondja Illyés Gyula is egyik versében. Vagy amit Luther mondott: „Itt állok, másként nem tehetek!” Szóval ezekről szóltak ezek az írások. Nagyon vegyes, ám sajátos témák voltak.

— Hogyan fogadta a szerkesztőség, illetve a szlovenszkói magyar irodalom a jelentkezését?

— Én azt pontosan nem tudnám megmondani. Se biztatást, se dicséretet, se kritikát írásaimra nem kaptam. Csak küldtem, küldtem, s amit beküldtem, azt rögtön le is közölték. Még verseket is közöltek tőlem. A szerkesztőket azonban nem ösmertem. Mindössze Győry Dezsővel leveleztem, de vele sem azért, mert cikkeket küldözgettem, hanem mert egyéb baráti meg irodalmi kapcsolat volt közöttünk. Ö sokat adott az én véleményemre. Például a Százados adósság című kötete is úgy készült el, hogy elküldözgette nekem a kéziratokat, és tulajdonképpen az a valaki, aki Móricz Zsigmondnak a figyelmét felhívta rá, én voltam. Akkor nekem már — majd arra még kitérek — könyvkereskedésem volt. Mert mindenfélét kellett próbálnom, hogy megélhessek. Könyvkereskedésem volt, mikor ő a körútját tartotta Szlovenszkón, és Losoncra is eljött. Szombati napon volt az előadása, szombat este, s akkor vasárnap magukhoz kérettek, mert a banketten felköszöntöttem a házaspárt tréfás hangú köszöntővel. Meg akartak ismerni. Aztán hát összebarátkoztunk, roppant tetszett Zsiga bá’nak, hogy könyvkereskedő lettem, ezt választottam. Azt mondta: „Remek, remek, ez reális.” Mondom neki: „Gyere, látogasd meg a könyv- kereskedésemet." Mert nekem nemcsak könyvkereskedési vagy raktárhelyiségem volt, hanem mellette egy kis kultúrszoba, ahol összejöhettek írók, vagy irodalom iránt érdeklődő emberek. Ha Losoncra jött valaki, akkor mindig eljött oda is. Hatvany Lajos a feleségével. Csinált is rólam a felesége egy remek karikatúrát. Aztán eljött Karinthy, Móra Ferenc, aztán Zsiga bácsi, Szenes Erzsi többször is volt Losoncon, s ilyenkor mindig tartottunk ilyen kis megbeszélést, előadásokat.

Nahát meghívtam, hogy jöjjön, nézze meg, hol folyik itt a kultúráiét. És akkor raktam eléje az előtte teljesen ismeretlen Győry Dezső verseinek kéziratát. Elolvasta az öreg, s el volt ámulva, föllelkesült, és akkor írta meg a Nyugatba, hogy Ady után az első, akiben ez a hang szólal meg. Szóval Dodóval (Győry Dezső) nem mint szerkesztővel, hanem mint baráttal, költővel tartottam levelezési kapcsolatot, személyeset is, mert Dodó sokat volt itt.