Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - LÁTÓHATÁR - Tornai József: Ajándékozások; Fogyóhold

3. A TEREMTÉS FEHÉR ANGYALA

Fölhasogatja a konyhát a nap. A rádióból istenek sírnak Bach, Händel, Bartók arcaival.

Ősember éneke szemen-döfött medve előtt.

Holnap ugyanígy lesz minden, mint ma: fák, pannon gyíkok és én: itt tekergünk a létezés ablakai között.

Meztelenségem a kíváncsiságom:

testrészeimből szemek lesnek ki a halál előtti földre.

Este csöndet hörbölök vagy arany-nyaktilós tébolyt.

Az éjszaka lemondás. Kúszva közeledek, megmentem életem, kúszok az ágyig, angolnás karokig. Két totem-állat.

Fölemelkednek. Nem ismerhetnek egymásra: a sárga-fekete madárcsőrű a nyelve mellett kihorgadó farkas-agyarúra.

Mégse engedlek el. Rombusz ajkad égetem a labirintus-falakra. A teremtés fehér angyalára halál-csönddel hull gyönyöröm széttépett tollazata.

Pokolnak és mennyországnak ugyanolyan égő voltál, nap-rémeket, éj-rózsákat egyenlően rám bocsájtottál. Köszönöm, hogy néha láttam isten csillag-szörny orcáját s hogy fekete haj-orkánban szívemen a démon átszállt.

Ébredtem dróttüskés ágyon, aludtam el mályva-ölben. Voltál ünnepem és gyászom, vonyításom-nevetésem.

Amit szerelemnek hívnak, csak a pohár tükörképe; majd a mérget ha kiittad, buksz le a halálos mélybe.

Gyémánt egyszer, másszor gör hol jeged, hol zsarátlásod, nem számolgattad a gyönyört, átkodon ha vágyad átforrt.

Lettél oroszlán, két-szivű, lettem üldözős üldözött: boldog futás és keserű bolyongás sörényed között.

Szomjaim csillapítója, nyárson, parázson gyötretőm, énekem taván vitorla: túlléptél a féreg-időn!

Mert az többé nem létezik, az az asszony csak egy fantom, kinek én fűzfaujjait mellemen még kitapintom.

És akkor még fölcsap a láng, ész és ösztön tép egymásba s úgy sírok valaki után, ki már létem éjszakája.

Kopár homoktájak szélén üvölt a szám fogyóholdja, lobog a sóvárgás-éjfél: hiányod ki nem oldhatja.

Fogyóhold