Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - HOLNAP - Hajdú István: A trójai faló (elbeszélés)
tésnek volt szánva. A kíváncsi kérdésekre egyszerű, de furfangos választ találtak ki: — A trójai faló mását fogjuk megépíteni. Titokban dolgozott, kora hajnalban és késő este. Napközben az állványzat le volt takarva. Minden misztifikált titokzatosság vonzza az embereket. A lakosság felboly- dult. Sokan ólálkodtak napközben az udvaron, mintha csak arra jártak volna, de a ponyvát nem merték felemelni. — Trójai faló, no de ilyet, falovunk lesz — suttogták. A probléma csak abban volt, hogy nem tudták, mit is jelent a trójai faló. Különböző feltételezések alakultak ki. Trójából falovat kapott az elnök ajándékba, annak készítenek talapzatot! A lovasnapokon fogják leleplezni, lepipálva az összes szövetkezetei! Mások nem hittek az egészben, „valami készül” alapon csak pusmogtak. A titokzatosság szférájába terelték a közhangulatot. Az értelmiségiek csoportja — úgyis avatás lesz — kíváncsi arckifejezéssel a flegmát játszotta. Mi úgyis tudjuk, mi van a ponyva alatt... Mi mindent tudunk! A hír hallatán a falusi kántor csodálkozva megkérdezte: — De ki fog belebújni? — Utána mondott valamit Homéroszról, a trójai háborúról és az agyafúrt Odüsszeuszról. Régebben ezt latinul tanították az iskolákban. Sajnos a hívek nem nagyon értették, így mise után hazatérve a ráncos nénikék saját verziójukat mesélték. No meg hogy újra lesz az iskolákban latin és hittan. Hihetetlen erőbedobással dolgozott. Megcsinálta a szobor kicsinyített mását, a formákat, beszerezte az alapanyagot. Ritkán ment be a műterembe, mert félbeszakadt munkája valami kifejezhetetlen, idegesítő nyugtalanságot táplált belé. Almai éberek voltak és színesek. A félbehagyott mű torzszülött csecsemőként kísértett bennük. Az ökör szarvai közül folyékony masszaként, lefolyva zúdult egy paraszt nyakába, máskor a kisfiú kezeit tördelte, vagy vödörrel és festékkel megjelenvén csíkosra pásztázta az állatokat, és kolompot kötött a farkukra, majd az öreget a kisfiúval befogta az igába, és az ökrök, bestiális ütéseket mérve rájuk, halálra hajszolták a két ember-állatot, megint máskor ő maga zúzta szét a leleplezésre váró művet. Az álmokban ő csak kívülállóként szerepelt, s nem bosszúvágyból, hanem könyörgő sugallatként cselekedett. Ez a sugallat váltotta ki agyában a szörnyű bosszú gondolatát. A szobor váza hajlított vasból és fából készült. Erre került rá a massza, amely a végső formáját adta meg. Eljött az avatás napja. A szobrot éjjel vitték a helyére, csak egypár ember beavatásival. A letakart műnek nem volt semmi lóformája, de egy falótól minden kitelik, még az is, hogy formátlan. A tömeg kíváncsian izgett-mozgott, várta a nagy pillanatot. Nyakkendős emberek jártak fel le jelentőségteljes, ünnepi arcot vágva, pökhendien, mit sem törődve a tömeg kíváncsiskodó pillantásaival. Beszéd következett, hosszúra nyúló dicséretekkel, rövidre fogott kritikával, oklevelek és jutalmak, borítékok és gratuláló kézszorítások. Végül a szónok ünnepélyesen a szoborhoz lépett. Alkotóját valaki odatessékelte mellé. Révületben hallotta saját nevét és a tapsot. Bólogatott, amint azt a tévében látta, majd hátralépett. Ekkor a lepel megrándult, és a tömeg szeme elé tárult az annyira óhajtott szobor. Megrökönyödve álltak, még a nyakkendősöknek is arcukra fagyott a mosoly. Lovat vártak, és valami egészen mást kaptak. A pillanat groteszkségét még az is fokozta, hogy a lepel sarka fennakadt az egyik ökör szarván, és vígan lengedezett a szélben, mint a bikaviadalon. Pali bácsi, a szövetkezet őre úgy mondta ki az igazságot,
