Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - HOLNAP - Hajdú István: A trójai faló (elbeszélés)

a kőből, akárha valahonnan a pokolból sátáni kacajok hisztérikus hullámai pengetnék dobhártyáját. Felsértette az ujját. Kezét lefelé lógatta, megvárta, míg ujjbegyén duzzadni kezd egy jókora vércsepp, és amikor már majdnem lecsöppent, egy hirtelen, kecses mozdulattal ráfröcskölte a kőre.

— Nesze te szajha, vérzel, nem nyúlok hozzád. Utálom a vérző nőket, még a kutyák is utánuk jönnek az utcán, nyüszítenek, mert véres húst éreznek. Nincs különbség hús és hús között...

Ügy döntött, a műteremben alszik. Elővette vázlatfüzetét, és firkálni kezdett. A vonalak összekuszálódtak meghatározhatatlan alaktalanságukban. Újra lapozott, újra firkálni kezdett. A művész alkotó ereje abból áll, hogy rendszertelen dolgokat is rendszerbe tud fogni, vonalak összevisszaságából határozott formájú képeket, ábrákat alkot. Síkból — térbe, az anyagból — szoborrá.

Először egy sarlót élező, kalapos parasztot sikerült kibogoznia vonalaiból. Az öreg ült, körülötte marokba szedett búzakötegek. Nem rajzolhatott mellé állatot, legfeljebb Bodrit, de kutyákat itt nem tenyésztettek. Az emberek a háború óta leszoktak a kutyahúsról. Az éjjel még több képet rajzolt. Különböző alakokat, gépeket, állatokat.

— Majd kiválasztják, melyike" szeretnék. Megcsinálom márványból, kiöntöm bronzból, vagy aranyból, ha kell!

A téboly megfontoltan, nagy erővel surrant be idegrendszerébe. Az óriási kőtömbből áradt. Ha szemben dolgozott vele, akkor mintha ezernyi szem nézett volna rá deprimálóan, néma tanúként, irracionális munkája megkérdőjelezéseként. Amikor hátat fordított, tarkójában érezte a szemeket. Keze remegett, a szén újra és újra eltört, éles töréseket hagyva a szabályos vonalak között. Végül úgy elkezdett remegni, hogy sem egyenes, sem görbe vonalat nem tudott húzni, ráadásul a szeme is elkezdett könnyezni. Apró vibrációk futottak át rajta.

Reggel kopogásra ébredt. Izzadt volt sötét köpenyében, koszos a széntől és ideges a szesztől.

— Jó lenne, ha most rám rontanának egy korsó hideg sörrel. — Feltápász- kodott. A rajzok halk zizzenéssel csúsztak a földre.

— Művészkém, mi vagyunk azok, a terveket jöttünk megnézni — hatolt jégcsapként az agyába.

— Anyád művészke — motyogta.

Köszönésnek vélték motyogását, visszaköszöntek, meglepett, torz mosollyal. Ügy nézett ki, mintha Frankenstein horrorműhelyéből lépett volna elő. Szemei véres, beesett lyukak, arcát fekete sávok csúfították, haja összeragadt maszlagként meredezett, homlokán alkoholbűzös izzadságcseppek éktelenkedtek.

— Jöjjenek be, valamit már rajzoltam, nézzék meg. Bementek, félszegen az ablakhoz álltak. Óvatosan nézegették rajzait. A több figurás, nagyobb rajzok tetszettek. A sarlós embert elvetették. A nyakkendős szeme egy különlegesen összetett rajzon állapodott meg. Szántó parasztot ábrázolt, két ökörrel és egy kisfiúval. Idillikus rajz volt.

— Ez az! Ez nagyon tetszik, ezt csináld meg! Ugye önök is igy gondolják?

— El volt döntve. — Legyen életnagyságú, igazi magyar ökörrel, ekével, paraszttal, kisfiúval. Miből akarod csinálni?

Aranyökör, gondolta.

— Még nem tudom, majd választok valamit — felelte.

— Jól van, akkor sok szerencsét. Minden támogatást megkapsz, csak legyen idejében kész.

— Igyekezz, meglátod, nem bánod meg — mondta buzgón a másik.

Az audenciának vége. Éljen a ratifikáció.

A helybeli ácsok az udvaron óriási állványokat csináltak. A szobor meglepe