Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - LÁTÓHATÁR - Zalán Tibor: Határtalan éjjel; Jósol a koraősz
Zalán Tibor Határtalan éjjel Elmenni annyi, mint meghalni kicsit. Elhagyni annyi, mint megölni nagyon. Fekszem a fűben, sóhajtok, agyonnyom egy margaréta árnya. Tünékeny vagyok, vagy már nem is vagyok, vagy csak emlékeztem arra, hogy élek, valahol, valamikor, valaki határtalan éjjelén. A magány csak önmagával mérhető, a halál grádicsain kék köpenyét lengeti a szél. Kezében mérőszalag, szájában fagyos szögek, méhében kifürkészhetetlen ragyogás. Ahol ő jár, ott már nem lehet reményem. Ahová elment, ott már csak harangok élnek, ott semmibe nyílnak az ajtók, ott az idő torkából vér bugyog elő. Majd megszüli a gyermeket, aki értünk és érettünk, aki ellenünk. Akiben lesz majd erő, hogy nélkülünk, mosolytatlanul, méltósággal. És addig . . .? „A zsiráfokat meg lehet menteni még!“ Vadászok csapódó árnya tördeli az Úristen arany küszöbét Küldje el arany hintáját, lángoló paripáit, küldje el az ítéletet, mindegy, milyen irgalmatlanságot takar az ezüst pecsét, küldje el arany hintáját, lángoló paripáit, az ég alját fessék vörösre a lángok, a folyók vizét keserítse vérré a várakozás, tejjé a szelídség, méreggé a szerelem. Csak jelet, azt adjon magáról, szimatolok, mint „Még ha szomorít is, irgalmas, mert nagyon szeret.“ JSir 3, 32 Jósol a koraősz
