Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)

Gömör népének gondolatvilága. Ebben az értelemben van rám hatással Bácskái mű­vészete. — Van-e a képzőművészetnek sajátos küldetése, jeladata, célja? — Én valahogy úgy vagyok a képzőművészeti munkámmal, mint a madár az éneklés­sel. Ami bennem van, azt igyekszem kiadni magamból. Minden meghatározott cél nél­kül, nincs megrendelő, nincs, aki megfizesse, tehát rólam nehezen volna elmondható, hogy a pénz ösztönöz vagy sarkall a munkára. Túlnyomórészt szabadon, belső ösztön­zésre dolgozom, anélkül hogy számítanék rá, hogy munkáimat megvásárolja valaki. A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel? A legtöbb munkámat úgy csinálom, mint a pa­csirta, amely valamilyen belső indíttatásra énekel egyet, ha éppen kedve van hozzá, ha egészséges, és fel tud röppenni a magasba. Hogy mi célból alkot a képzőművész? Én azért csinálom, amit csinálok, mert valamiféle belső kényszer hajt, kényszerít az önkifejezésre, kikívánkozik a bensőmből a mondanivaló, úgy érzem, ki kell fejeznem a gondolataimat, az érzelmeimet. Szóval az én esetemben célként azt lehetne meg­jelölni, hogy mindazt, amit az érzékszerveimen fölszívok magamba a környezetemből, az engem körülvevő világból, színek, formák, vonalak és más képzőművészeti eszkö­zök segítségével közvetítsem, továbbítsam mindazoknak, akik vonzódnak a képzőművé­szethez, akiket érdekel, hogy egy művészben milyen gondolatokat ébresztett ugyanaz a valóság, amely egyébként mindenki más számára hozzáférhető, s akiket érdekel, hogy egy képzőművész hogyan látta és értelmezte ugyanazt, amit esetleg ők is látni és tapasztalni véltek. — Mi az, amit nagyon szeretne még a jövőben megfesteni, megrajzolni? — 0, erre nagyon nehéz válaszolni, mert számtalan ilyen dolog van. Nos hát — egyébként sokszor gondolok rá — mindenekelőtt szeretnék olyan képet festeni vagy rajzolni, amivel tökéletesen elégedett lehetnék. Amit eddig csináltam, igyekszem elfe­lejteni, sokszor nem is veszek tudomást róla, hogy van. Szeretnék egy nagyméretű olajfestményt alkotni, mely akár azt a címet is viselhetné, hogy Európa elrablása, olyasmit, amiben dióhéjban benne lenne Európa története. Vagy valamit a múltunkból, ami megörökítené a parasztságunk vagy a munkásság történetét, szeretnék valami mo­numentális, megrázó modern képet festeni, szóval egy nagy, katartikus hatású ké­pet ... Valószínű, hogy a jövőben sokkal több időt fogok szentelni a festészetnek, mint a grafikának, kisgyerek korom óta igen élénken foglalkoztat a színek gazdag világa, s az igazság az, hogy ez ideig elég keveset festettem. Szeretnék kijárni a Dunára, szeretném festeni a Duna-part változatos részleteit, az erdőket és a természet más csodáit... — Idehaza és külföldön elé sok helyen állított már ki. Fontos az ön számára a ki­állítás? Más művészek kiállítását is szívesen megnézi? — A kiállítás természetesen az én számomra Is fontos. A kiállítás olyasmi a képző­művész számára, mint az író számára az író-olvasó találkozó. Lehetőség a néző és a művész közötti néma eszmecserére, párbeszédre... Én magam nemigen járok más művészek kiállítására. Azért nem, mert zavar a munkámban, s talán azért sem, mert így védekezem, hogy más képzőművészek befolyása, esetleg nem kívánt hatása alá ne kerüljek. — Tudom, hogy egyik kedvtelése a sakk. Ezt olyan művei is jelzik, mint a Sakk­csendélet, a Sakkozók és kibicek, sőt Kis sakkrománc címmel sorozatot is készített. — A sakk valóban egyik kedvenc hobbim. Ha csak tehetem, miden csütörtökön eljárok a sakk-klubba. Szeretek sakkozni. A sakk azon túl, hogy egészséges agytorna, módot is ad a társasági életre, a barátkozásra, az emberek jobb megismerésére... (1987. január)

Next

/
Oldalképek
Tartalom