Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FÓRUM - Dusza István: A nézőtér felől, avagy: Mit lát a néző? (Hozzászólás a Tháliavitához)
A színház maga vonta ki maga magát abból a szellemi közegből, ahová vágyakozik. Ugyanakkor egészséges erői megosztottságukban nem képesek befolyásolni a hivatalnoki szemlélettől önmagát függetleníteni nem képes vezetést. Olyannyira nem, hogy bár a nemzeti kisebbség közéletében megindult egyfajta erőátrendeződés, amikor a Matesz komáromi társulatának új otthona nyilvánvalóan albérleti megoldásként került ismét a köztudatba, a „székház” ma sem otthona a művészeknek. A tulajdonjogért tett lépésektől elállva alkalmazkodniuk kell egy eleve más beállítottságú intézményhez, ami rengeteg szervezői és vezetési energiát von el az alkotómunkától. Méltán vetődik fel a kérdés, hogy mindezen állapotok közepette hol marad a közönség? Könnyelmű és nyegle válasz lenne: otthon. Nem marad otthon, mert annál mindenképpen öntudatosabb, műveltebb, mint azt az önmagukat felelősnek mondó Matesz-veze- tők feltételezik. Sokkal többet olvas, néz televíziót, hallgat rádiót, mint amennyit feltételeznek róla. Ez pedig nem marad hatás nélkül, hiszen szellemi igényszintje is emelkedik. Jóllehet a szórakozást fontosnak tartja, de ki vádolhatja meg azzal, hogy csak a bóvlit, a kommerszei, a giccset szereti. Súlyos fogalomzavar sejlik ki mindabból, amit a színház felelős művészei különböző fórumokon elmondanak a közönség ama „legendássá” avatott szórakozni-vágyásáról. Legelső mindjárt az oly sokszor használatos „népszínház”. Olyan ez, mint a védőpajzs, hiszen oda lehet tartani az ízléstelen kiállításban prezentált népszínmű elé. Ugyanígy megvédi a langyos társalgási vígjátékká devalvált klasszikus komédiát. Indoklásként nem is akármilyen érv a „műveletlen” nézőnek feltálalt klasszikus orosz, illetve mai szovjet művek unalmas, szellemi izgalmat messze elkerülő előadásai után. S aztán még itt van ennek a „népszínháznak” számos eddig is közismert színháztörténeti értelmezése. Olyanok prezentálták, mint Romain Rolland, Federico Garcia Lorca, de még ama Brecht is, akit a nyolcvanas évek közepén — nem tudni milyen ihlet nyomán — zászlajára akart tűzni a Matesz. Kézenfekvő képzettársítás, hogy az itt „epikus színháznak” nevezett, a drámai feszültséget és konfliktust a játékból teljesen kiölő bornírt kreációkat megemlítsem. Ahhoz ugyanis, hogy valaki epikus színházat kultiváljon, bizony le kell mondania ama szent közönségszórakoztatásról, mert mind formai, mind tartalmi elemei a befogadóként aktív nézői jelenlétet, a dolgokat több oldalról megmutatni képes játékstílust igénylik. A színház művészete a jelené. Közhelynek tűnik, de ebben a megfogalmazásban talán összetettebb tartalmat is sugall. Nemcsak a jelenvaló pillanat művészete, hanem a jelent közvetlen születésekor akár máris kifejező, felmutató, értékelő és értelmező művészet. Ettől ma igencsak messze van színházunk. Ez a képesség színészcentrikussá tehetné a legzsarnokibb módon létrehozott rendezői színházat is. Nem holmi üres kiszólásokra gondolok, hanem azokra az eszközökre, amelyeket csak a minden este alkotni, teremteni akaró színész birtokolhat: az ellenpontozás gesztusait, a hangsúlyokat, a szüneteket, a színházi játék nsmverbális elemeit. Amikor rossznak mondanak egy színházat, nem a jó előadásokról beszélnek. Egy színház estéről estére lehet hol jó, hol rossz. A negatív minősítés egy folyamatot jelez, stagnálást, amit az esetlegesen születő jó előadások még inkább jeleznek. Jelzik, hogy lehetne, volna rá mód, van is rá rendező, színész, műszaki ember, no meg pénz, s a közönség is megnézi. De miért csak egyszer vagy kétszer?
