Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FÓRUM - Dusza István: A nézőtér felől, avagy: Mit lát a néző? (Hozzászólás a Tháliavitához)
Duszci István A nézőtér felől, avagy: Mit lát a néző? Miután sohasem szerettem a tisztességtelen játszmákat, elöljáróban közlöm: megbántam, hogy elolvastam a Thália Színpadról folytatott kerekasztal-beszélgetés írásos anyagát és Gyüre Lajos ehhez fűzött megjegyzéseit (Irodalmi Szemle 1989/1 és 1989/3). Erről ennyit, a többi remélem kiderül az alábbiakból. A színházak körül bő egy évtizede lebzselő kritikusnak illik tudnia, hogy számára a színházépületeknek csupán egyetlen bejáratuk van. Ez ott található, ahol a nézők is bemennek, s jegyszedő nénik álldogálnak műsorfüzetekkel a kezükben; közel a ruhatár és a büfé. Az előcsarnokban mindig találkozhat érdekes emberekkel, ősbemutatók előtt töob-kevesebb biztonsággal felmérheti, hogy a drámaírónak hány tisztelője jelent meg, amiből következtethet a várható sikerre is. Mármint a bemutatóéra, mert a későbbi előadások sikere írói, rendezői és színészi baráti körök részvételével már nem garantálható. Ott a megjelenő — éppen nem játszó — színészek kedvesek egymáshoz, a más színházból érkező rendező-konkurenciát a nézői szerepben egyenesen kitüntetésnek veszik. Elvégre rászánta egy estéjét, hogy lássa azt, amiről hallott vagy olvasott. így a kritikusnak aligha van módja hallomás útján értesülésekhez jutni, a délelőtti próbán kitört botrányról tudomást szerezni, ennek vagy annak a szerelmi kalandjairól szóló beszámolókat hallgatni, vagy a színészek áldatlan anyagi helyzetének elemzését megismerni. Mindez bulvárlapok, színészmagazinok pletykarovatára és a szakszervezetre tartozik, ezért semmi köze a színház lényegéhez, az előadáshoz. Ugyanezen okok miatt nem érdekel, hogy a színháznak miért nincs állandó rendezője, s az, aki volt, kivel, mikor, hogyan, miért veszett össze; miért nincs elegendő tehetséges, képzett színésze, dramaturgja, díszletezője vagy gépkocsivezetője; miért bikabőszítően piros a „valójában” bítorszínű királyi palást; miért kecskelábú a királyi ebédlő asztala; mennyivel került kevesebbe az alabárdos félcipője, mert nem csizmát vettek. Mindez nem tartozik a nézőre, nem tartozik a kritikusra. Általában rossz vagy éppen gyengélkedő színházaknál szokás a kifogásokat az előcsarnokban kifüggeszteni. Mondván: hadd lássa a néző, milyen körülmények között születik az ő számára esténként „feltálalt” előadás. Az sem igen érdekel, ha az adott színház vezetésének tagjai egymásra mutogatnak. Művészeti dolgozók hibáztathatják a műszaki személyzetet, a műszakiak szidhatják a színészeket, de mindez nem része, nem tartozéka az előadásnak. A nézőt kíméljék meg mindettől. Ha a kritikus nézőnek tartja magát (mit tehetne egyebet, ha végérvényesen kizárja magát, illetve kizárattatik a színházi emberek köréből), akkor mindezzel nem törődik. Beül a nézőtérre, s legfeljebb egy-egy nyári kánikula idején érzi a saját bőrén, hogy nem javították meg a szellőztető berendezést, vagy télen, hogy takarékoskodnak a fűtőanyaggal. Elkezdődik az előadás ... . .. amely ebben az esetben a Magyar Területi Színház komáromi társulatának vagy kassai Thália Színpadának a produkciója. Ha valaki minduntalan azt bizonygatja, hogy a csehszlovákiai magyarok két színházi társulatát összefogó Matesz egy-egy korszakában milyen hibákat követtek el mások, amikor valójában kellőképpen nem tisztázott dramaturgiával, átgondolt társulatépítés híján, a nemzeti kisebbség közéletétől függetlenítve és így a társadalompolitikailag, demográfiailag indokolható rendszeres színházfejlesztést elhanyagolva dolgoztak, akkor
