Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - LÁTÓHATÁR - Milorad Grujič: Éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban

Milorad Grujič Éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban Ezernyolcszázhuszonnyolc zord tele valahogy ott fogott Késmárkon. Elátkozott hely volt, hiába lepte vastag hótakaró, úgy éreztem magam benne, mint aki a verőfényes utcáról egyszerre sötét pincébe kerül. Néhány napi teljes és borzalmas magány után váratlan öröm ért: megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magyar jogot tanult itt. Ez a különös külsejű, hosszú zöld köpenyes, ész­bontóan lassú mozgású és járású fiatalember — akinek melankolikus-kolerikus egyéniségéből ugyanakkor hallatlan indulat sugárzott —, ez a leendő híres szerb író lett az oka aztán, hogy tovább maradtam Késmárkon, mint terveztem. Közös asztalnál ebédeltünk abban a kocsmában, ahol megszálltam. Igazán mu­latságos volt, hogy Jovan Sterija Popovič milyen szörnyű komolyan emelte a szájához szerény ebédjének egy-egy falatját. Lassan, kimérten evett, kizáró­lag jobb kezét használva. Biztosan az epeműködésével van baj, jegyeztem meg, több folyadékot kellene innia, javasoltam tapintatosan, arra gondolva, hogy meghívom egy pohár borra ebéd után. Megköszönte, hogy így a lelkemen vise­lem testi egészségét, ő mindenesetre a maga részéről többet törődik a lelki egészségével, jelentette ki, ennélfogva hálásabban fogadná az ezt érintő taná­csaimat. Jó adag óvatossággal és nagy szerényen fölfedte, hogy író, majd né­hány nap elmúltával azzal a kijelentésével csigázta tovább az érdeklődésemet, hogy nemrég fejezett be egy verses levelet, melynek címzettje nem más, mint a Hold, és a fejében már megvan egy a Naphoz írandó levél vázlata is, hisz az egyszerű köznépnek írni, s ettől várni a dolgok jobbra fordulását, merő illúzió. — Készülő regényem főhőse, Roman — ecsetelte elképzelését a verseci szár­mazású fiatalember —, nem tudván tovább halogatni a döntést, úgy határoz, hogy kijátssza két égetnivaló társnőjét — akikkel arra szövetkezett, hogy má­gikus hókuszpókuszokkal férfivá változtatják Fema asszonyt, egy dúsgazdag, túláradó fantáziájú, kissé bolondos verseci hölgyet —, és bezárkózik valahová e fenséges bolonddal, hogy különféle kabalisztikus trükkökkel kipuhatolja az istenektől, hogyan folytatódjék tovább ez a boldogító operáció. Sok-sok kérdés után, melyek jórészt homályosabbak voltak még a delphoi Püthia Jóslatainál is, s amelyeknek megfejtését Roman igen bölcsen magára Fema asszonyra bízta, őnagyságának az a felemelő ötlete támadt, hogy ír a Holdnak, illetve a Holdon lakozó Selenis szellemének. Nos, ugyanoda lyukadtam ki magam is, mint Fema asszony: a Holddal kell szövetkezni a földi bajok ellen. Valaminő belső okok sugallatára tán, vagy mert az apály és dagály is belső ok. Hallatlanul kíváncsi lettem rá, vajon milyen levelet írhatott Sterija a Hold­nak. Ö azonban, arra hivatkozván, hogy úgysem érteném meg, hisz nem tudok szerbül, megpróbálta másra terelni a beszélgetést. Milyen fiatal, s máris milyen talányosán tud mosolyogni! — állapítottam meg közben zavart csodálkozás­sal. Alkut ajánlottam neki: ő megmutatja a versét, és egy kis jóakarattal lefor­dítja nekem legalább nagy vonásokban a tartalmát, én meg viszonzásul meg­tanítom egy érdekes társasjátékra. Persze mindaddig, míg bele nem ment az

Next

/
Oldalképek
Tartalom