Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - LÁTÓHATÁR - Milorad Grujič: Éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban
Milorad Grujič Éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban Ezernyolcszázhuszonnyolc zord tele valahogy ott fogott Késmárkon. Elátkozott hely volt, hiába lepte vastag hótakaró, úgy éreztem magam benne, mint aki a verőfényes utcáról egyszerre sötét pincébe kerül. Néhány napi teljes és borzalmas magány után váratlan öröm ért: megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magyar jogot tanult itt. Ez a különös külsejű, hosszú zöld köpenyes, észbontóan lassú mozgású és járású fiatalember — akinek melankolikus-kolerikus egyéniségéből ugyanakkor hallatlan indulat sugárzott —, ez a leendő híres szerb író lett az oka aztán, hogy tovább maradtam Késmárkon, mint terveztem. Közös asztalnál ebédeltünk abban a kocsmában, ahol megszálltam. Igazán mulatságos volt, hogy Jovan Sterija Popovič milyen szörnyű komolyan emelte a szájához szerény ebédjének egy-egy falatját. Lassan, kimérten evett, kizárólag jobb kezét használva. Biztosan az epeműködésével van baj, jegyeztem meg, több folyadékot kellene innia, javasoltam tapintatosan, arra gondolva, hogy meghívom egy pohár borra ebéd után. Megköszönte, hogy így a lelkemen viselem testi egészségét, ő mindenesetre a maga részéről többet törődik a lelki egészségével, jelentette ki, ennélfogva hálásabban fogadná az ezt érintő tanácsaimat. Jó adag óvatossággal és nagy szerényen fölfedte, hogy író, majd néhány nap elmúltával azzal a kijelentésével csigázta tovább az érdeklődésemet, hogy nemrég fejezett be egy verses levelet, melynek címzettje nem más, mint a Hold, és a fejében már megvan egy a Naphoz írandó levél vázlata is, hisz az egyszerű köznépnek írni, s ettől várni a dolgok jobbra fordulását, merő illúzió. — Készülő regényem főhőse, Roman — ecsetelte elképzelését a verseci származású fiatalember —, nem tudván tovább halogatni a döntést, úgy határoz, hogy kijátssza két égetnivaló társnőjét — akikkel arra szövetkezett, hogy mágikus hókuszpókuszokkal férfivá változtatják Fema asszonyt, egy dúsgazdag, túláradó fantáziájú, kissé bolondos verseci hölgyet —, és bezárkózik valahová e fenséges bolonddal, hogy különféle kabalisztikus trükkökkel kipuhatolja az istenektől, hogyan folytatódjék tovább ez a boldogító operáció. Sok-sok kérdés után, melyek jórészt homályosabbak voltak még a delphoi Püthia Jóslatainál is, s amelyeknek megfejtését Roman igen bölcsen magára Fema asszonyra bízta, őnagyságának az a felemelő ötlete támadt, hogy ír a Holdnak, illetve a Holdon lakozó Selenis szellemének. Nos, ugyanoda lyukadtam ki magam is, mint Fema asszony: a Holddal kell szövetkezni a földi bajok ellen. Valaminő belső okok sugallatára tán, vagy mert az apály és dagály is belső ok. Hallatlanul kíváncsi lettem rá, vajon milyen levelet írhatott Sterija a Holdnak. Ö azonban, arra hivatkozván, hogy úgysem érteném meg, hisz nem tudok szerbül, megpróbálta másra terelni a beszélgetést. Milyen fiatal, s máris milyen talányosán tud mosolyogni! — állapítottam meg közben zavart csodálkozással. Alkut ajánlottam neki: ő megmutatja a versét, és egy kis jóakarattal lefordítja nekem legalább nagy vonásokban a tartalmát, én meg viszonzásul megtanítom egy érdekes társasjátékra. Persze mindaddig, míg bele nem ment az
