Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - Gál Sándor: A csend szakadéka (vers)
s a kétség árnya akár a felhőket szülő délelőtt gomolygása mintha álomban egy másik álom lebegne egyre távolabb tőlem s önmagától is tékozló éjszaka szivárványos tél jeges éjszaka a nyugati horizont vér-íve szemben a hold ^hogy emelkedik az erdők csendjén a kettős mélység felett vadkacsaszárnyak zizegése s itt alant a lassan elkövesedő rögök egymásra dőlt halmai libeg felettük a hold-köd hideg izzása szinte láthatatlanul mégis láthatón se bent se kint a moccanatlan erdő árnya ráborul önnön emlékeire s áll áll e tékozló éjszakában a felhőtlen távolságok előtt mintha már nem is élne mintha csak lebegne a horizont vér-ívén és az emelkedő hold sugarán a csend szakadéka lépések s újra a lépések hány úton hány irányba az éjszakák között a kivilágított égbolt fagyfehér ernyője alatt horizonttól horizontig csalván önmagunkat hogy előbbre s feljebb jutunk jobb idők sugaras fényére s íme áthágván balgaságunk árkain földereng előttünk a csend fehér szakadéka az egyetlen távlat a kikerülhetetlen egy mozdulat még s az ideiglenes jelen szertefoszlik bennünk s a szél havas sodrásában hócsillagos táj már nem lehet jobban megalázni ki él s ki itt él e hócsillagos táj foglyaként a tél lidérces szelei között a fagyban pattogó facsonkok haldoklását tanulva s tanulva önmaga majdani halálát is ugyanakkor nincs már kérdés és válasz sincsen felröppenő csupa várakozás szó nélkül hang nélkül kihalóban a vándormadár-ösztön az irányt mutató a jelek titkait tudó biztonság szűkül a seholse-lét láthatatlan bilincsek záródnak szinte észrevétlenül e hőcsillagos tájra madárárnyak az éjszakában e tömör és jéggel-elegyített úttalanságban valahol fent s kívül a tájon
