Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - Vajkai Miklós: Ősi elemek (elbeszélés)
zött; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” 4 Soha semmiben nem lehetünk eléggé bizonyosak. Vajon a Szellemnek mekkora hadjáratába került, amíg rafinériájával legyűrte az esendő, élő Anyagot, amíg a kígyót meggyőzte terveiről?! Vajon tisztességes hadjáratot folytatott e a hüllővel szemben? Hiszen a Szellemről minden lepereg. A Szellemnek, az Értelemnek sohasem volt és sohasem lesz Árnyal Lehet pillanatnyilag rosszindulatú, esetleg jóságos a Szellem, lehet más is: mégis mindig ugyanaz! A Szellem más törvényeknek van alávetve, mint az Anyag. És azokba a törvényekbe az Anyag sohasem lesz beavatva! A kígyó pedig élő Anyag, amely megszenvedte eltévelyedését, és megszenvedi mindaddig, amíg magva nem szakad a földön ... 5 Anyám irtózott a kígyóktól. Azon a vidéken, ahol gyermekkori esztendeit élte, csupán a kígyó szelídített változatával, a vízisiklóval találkozhatott volna. Legfeljebb ötvenévenként egyszer, a legemlékezetesebb áradatok idején hozott mérges kígyókat a víz. Aztán elmaradtak az árvizek: nagyszüleim életében már nem jelentkeztek. Hágár születésétől kezdve rettegett mindattól, ami a kígyóra hasonlított. Egy pálcikától, elhullajtott ceruzától, vagy tollszártól! A nagyszüleim, akiket sosem láttam, mindent elkövettek, hogy megnyugtassák Hágárt. Anyámat orvosok kezelték. Vajákos papok ápolták. S amikor egy napon a macska egy tojástörő kígyócskát a konyhába hozott és Hágár lába elé tette, már nem sikoltott fel. A nagyszüleim egymásra pillantottak. Úgy érezték, Hágár meggyógyult. De Hágár éppúgy viszolygott az űrtől, mint azelőtt. Undorodott a Kígyó külalakjától. Undorodott attól, ami e hüllőből a világra sugárzik, s ami fokozatosan befogja, meghatározza a világot. Oldalnézetből a Kígyó: vízszintes egyenes. Elölnézetből a Kígyó: csupán egy pont. És ez a Semmi, ez mardossa nemzedékről nemzedékre az emberek sarkát, akik pökhedin úgy vélik, többre teremtődtek! Botor, együgyű, megalapozatlan az emberek hite. Hiszen a Szellem kiköltözött minden Anyagból, így az Emberből is. Anyám valaha ezt tudta, de aztán elfelejtette. A Kígyóra gondolt, arra az iszonyatos hiábavalóságra, amelynek megtestesítője a Kígyó. A surranó Kígyóra gondolt. A Kígyó tekergőző, nyomorúságos testére. Hűvös és rugalmas alkatára, amely oldalnézetből csupán egy vízszintes egyenes. A gyűrűző, karikázó mozgására: — Egyetlen fohászt a Kör homogenitásáért! — rikoltotta álmában Anyám. A Kígyó szemeire gondolt: — Irgalmat, irgalmat a kígyó szemeinek! Melyek nem látnak egyebet a körvonalaknál! — sipította Anyám álmában. A Kígyó hangjára gondolt. A Kígyó nyelvére gondolt Hágár ... A tükör előtt, a kereveten feküdt. És elfogadta magát vízszintes egyenesként.
