Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - HOLNAP - Mórocz Mária: Szövetségek (kispróza)
Mórocz Mária Szövetségek Talán itt kell erről szólnom, ahol a helyváltoztatás illúzióját szívjuk magunkba az elsuhanó fák és szalmakazlak látványával, amelybe belehasít a fékező kerekek szikrázó sikolya. A gazdasszony büszke volt a kutyájára. Az ő szerzeménye — újságolta —, a szomszéd faluból hozta ismerősöktől, de elkóborolt a bitang a kölykei után, amik otthon maradtak új vérnek, egy hét múlva találták meg koszosán, kiéhezve, legyengülve innen mindegy mennyire, hazahozták, három nap múlva megint elszökött, újra megtalálták, azóta aztán nyugton van. A történetet idáig érdekes sztorinak tartottam cigarettabűzös hajnalok kiábrándító hangulatának feltöltésére a poén meghökkentő volta miatt: a kutya azóta nem ugat. Évek kellettek, hogy a történet megérjen bennem, és a megrázóból egészen más, adekvát, mégis kifejezőbb — bár meglehet, elvontabb — valami álljon össze, hogy a végzetesség kifinomult árnyalatát villanásaira és tompaságára bontsam szét, hogy a félelmetestől immáron másképp féljek: akárha a mellemre fektetném és behunynám a szemem. Mindez most persze úgy függ össze az egésszel, mint az, hogy az ég szürkéje, esetleg lilája mögül a kék valószínűtlenül kéknek tűnik — megfesthetetlenül kéknek, s mozgó járművünk helyzetváltoztatása mosolyogva követi. A félelem, mely kizárólag az állatnak szólt, a konok, harapós hallgatásnak, most mintha tagadása lett volna a dolgoknak. Vagy még egy választási lehetőség: a fel nem ismerés esetlensége, amely tőlem vonná el a lehetőséget, a tanulástól, de talán nem is lehet ezt tanulásnak nevezni, s még alkalmazkodásnak is csak sekélyes fantáziával, inkább valóság és fikció merőlegesének tengelyén való táncolás képessége ez, ami nem kell, hogy az álomlovagoké legyen, inkább az engedékenységé: megmártózik valami ismeretlen, hűsítő átlé- nyegülésben. A fájó azonban az, hogy a kutya szeme láttán bármiféle mérőeszköz és viszonyítás a banalitás erejével hat. Lassan odáig jutunk, hogy semmi sem igaz, és hogy teljesen jelentéktelen és érdektelen, hogy a végzetesség melyik tekintete volt a kutyáé — vajon a félelemé vagy a gyűlöleté-e, és teljesen mindegy, hogy mindez sztori, esetleg fiktív történet, s végső soron az is érdektelen, hogy valamiféle ismeretlen hazárdjáték folytán egy hálózat pontja lettem, mégis úgy érzem, hogy ez volt az első elrugaszkodásom a felismerés küszöbéről, s életem ezentúl egy kördiagram lesz, amelynek középpontja ennek a kutyának a szeme... Ami nem lehet, mert még az a bizonyos tengely sem létezik, s minden annak köszönhető, hogy igyekszünk mindent magunk alá gyűrni, s csappanó biztonságérzetünk hiteti el velünk, hogy ha a papirt megfordítjuk, az asztal nem emlékszik már kezünk nyomára, s vajon meri-e valaki állítani, hogy papír és toll érintkezésekor csupán a súrlódást érezte ... Megfordult a fejemben, hogy az ugatás beszüntetése merő önkényességből történt. Ezt csak azért említem, holott nem tulajdonítok neki nagyobb jelentő-
