Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - LÁTÓHATÁR - Marin Sorescu: A varázsbot (Beszélgetés Jorge Luis Borges-zel)

kifárasztanom. Becsukom noteszomat, amelybe csak egy részét jegyeztem fel a beszélgetőpartnerem által mondottaknak. Egyébként szeret beszélgetni, várja az alkalmakat, hogy kérdezzék, ritka vad (a riportereknek), akinek élvezetet jelent, hogy vadásznak rá. Vaksága miatti magányát egy állandó önmagával való dialógussal oldja. Mégsem vállal túl gyakran interjút. Az a tény, hogy engem megajándékozott vele, feltűnést keltett a kongresszuson részt vevő barátaim között. „Mit mondott neked Borges?” kérdezték. Egyébként abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy gyakran lehettem a társaságában, egyfajta szimpátiában részesülve. Lehet, hogy egy kevésbé ismert világ képviselője voltam, aki neolatin nyelven ír, és ez felkeltette sokirányú érdeklődését. Arról kérdezgetett, hogy bizonyos latin szavak hogyan épültek be a román nyelvbe. Hangomról felismert. „II romeno”-nak szólított. „Mit csinál, Borges úr?” „A, il romeno.” „Tudja, azzal kapcsolatosan, hogy a szavaknak milyen szerepük van a versben. Például az a sor, hogy ,A sivatagot tigrisek uralják’ jól hangzik. De ha úgy írtam volna: ,tele van tigrisekkel’, nem lett volna nagy dolog, ugye?”

S; Az egymást követő kiadásokban megváltoztat egy-egy szót verseiben. Ezeket a változtatásokat tanulmányozva felfedezhetők a versek összekötő pontjai. A vers olyan, mint a központi idegrendszer kínai térképe. Beszúrva egy- egy szót verseibe, költői akupunktúrát hajt végre.

B: A szónak fontos szerepe van a versben. Mindig úgy tűnik, hogy a leghalványabbat használtam.

S: Tetszett önnek, amit a költő nagykövet Caranza mondott: „A versírás nem gazdaságos tevékenység, csupán szemlélődés, és ez ellentmond a technika tomboló ambíciójának.”

B: Mégis, a technika a Holdra vitt. Hogy mondják románul: hold?

S: Luna.

B: Szebb mint selene.

Más alkalommal, amikor a „Marrakech” szálló előadótermébe ereszkedett alá az alagsorba.

— Vigyázat a lépcsőfokokra. Négy van. Most hat — mondta Maria.

B: Egy japánnal egyik és egy románnal másik felemen biztosra megyek.

— És egy szenegálival elöl — teszi hozzá Charles Carrére.

Ereszkedünk kis szünetekkel néhány lépcsőfordulót.

B: (megpihenve) Miért építették ilyen mélyre ezt a termet?

S: Azért, hogy földalattivá, katakombaszerűvé tegyék a költészetet.

B: Olvastam egyszer egy román költőnőt... Hogy is hívták? (Gondolatban végigfutok néhány lehetséges néven. Vajon melyik közülük?)

B: Carmen Sylva?

S: Ja igen. Valószínűleg németül olvasta ...

B: Régen, régen.

S: Azt mondja valahol: „Egy igazi költőnek az élet bármely pillanata, bármely tette mélyen költői kell legyen, hisz alapjában ez az igazság.” Ilyen fokozottan él át mindent?

B: Ha költő volnék... Lehet, hogy kifogtam néhány privilegizált pillanatot. Sokat írtam fiatalon, hogy most legyen mit javítanom.

S: Ügy tekinti a költészetet, mint egy vágy gyümölcsét, nem mint beteljesülést. A vágy, a remény s a szenvedés az inspiráció motorja — vagy más szóval, mivel a Szahara mellett vagyunk: a tevéje... Mi volt állandó kívánsága?

B: A kívánságok is változnak.

S: Maguktól változnak,, vagy mi is hozzájárulunk változásukhoz?

B: Olyanok, mint a tájak a vonat ablakából. A mozgás állandóan felfrissíti, s a végén felfogod a monotóniát.

S: Bárhogyan is, nem tudna egy helyben ülni. Meglepő utazásainak gyorsa-