Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
— Csüccs le — nézett rám a főnök. — Egyél. Tea is van, ha szomjas vagy. Leültein. Ettünk. A kaját mind elfogyasztottuk. A termosz is kiürült. Aztán fölálltunk, leporoltuk a nadrágunkat, és vártunk. A nap már erősen lehanyatlott. A levegőben ökörnyál jött felém. — Hogy elfutott az idő — mondta Hüllő Gally, és a kezével elhárította tőlem az ökörnyálat. — Vénasszonyok nyara. Indián nyár — mondta. Elindultunk az úton. Már jó darabot mentünk, amikor ismerős hang ütötte meg a fülünket: vadludak hangja a magasból. Hulló Gally feje kissé megmozdult, mintha föl akart volna nézni, de meggondolta volna a dolgot. Kesernyés mosoly suhant át az arcán. Én fölnéztem az égre, és megszámoltam őket: tizenkettő röpült odafönt, nem kilenc. Azelőtt, ha vadliba szállt le fölöttünk, akárhány, mindig ugyanazt szoktuk mondani: — Kilenc vadlúd az égen. — így formáltuk át a valóságot a mi képünkre. Csakhogy a valóság gyakorta nem olyan, mint amilyennek szeretné az ember. Teherautó ért utol bennünket. Fölkéredzkedtünk. Fölvett. Ott, az autó nyitott platóján, az októberi naplemente látványába merülve Hulló Gally beszélni kezdett. Elmondta, hogy Németországban teherautó hordta őket a fogolytáborból munkára, és civil nők is voltak az autón, és egy harminc év körüli asszony, aki meglehetősen hasonlított Esti Csicsergésre, belészeretett Hulló Gallyba, és a magáévá tette. VII Újvárban lekászálódtunk a teherkocsiról, aztán elkísértem Hulló Gallyt. A ház előtt, ahol lakott, megálltunk. — így van ez, testvér — tekintett reám várakozón. — Nem jössz be? Összecsomagolok. Korán jönnek értem. Nem mentem be. Nem is fogtunk kezet. Úgy váltunk el, mintha másnap találkoznánk. De nem találkoztunk, se másnap, se azóta. Akkor láttuk egymást utoljára. Ahogy becsukódott mögötte a kapu, elindultam a vasút felé. Az este hűvösre fordult; az égen nem látszottak csillagok. Már a lebombázott iskolánál jártam, amikor hirtelen vad szél kerekedett. Sodorta a bokrokról a lombot, bele-bele- akaszkodott a hajamba. Átmentem a hatalmas gödör alján, oda, ahol házma- gasságnyira fölöttem korlát jelezte az út szélét. Néztem a lábamhoz ereszkedő rézsűt, a letaposott, sárguló füvet, a szanaszéjjel burjánzó piszkot. Fönt az úton légtölcsér táncolt, s a korláton keresztül nagy marék port hajított az arcomba. Megfordultam, zsebkendőt húztam elő. Addig-addig törülgettem a szemem, míg végül is könnyezni kezdett. A szél egyre jobban tombolt köröskörül, és én már tudtam, hogy az indián nyárnak örökre vége.
