Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

az volt a legnagyobb, és a főnök meg Ló Szőrén Gyerek fekvőhelye mellett az én vackom is könnyen elfért benne. De amikor Évával a Karizsban fürödtem, már csak a tapi állt a tisztáson, s azon az éjjelen annak is én voltam az egyetlen lakója; Ló Szőrén Gyerek már hazament, Hulló Gally pedig egy napra elutazott a nagyszüleihez.

Éva az érkezésem előtti napokban tűnt föl a láthatáron. Hulló Gally már régebbről ismerte, a lánynak rokonai éltek Zenden, Így hát nemegyszer megfordult a faluban. Amúgy újvári lány volt, polgárista, tizenhárom éves, velem egyidős. Ezen a nyáron is lerándult Zendre, s miután meglátta a két vízfolyás között a sátrakat és megtudta, hogy ez indián tábor, csaknem naponta kijött a srácokhoz, napjában néha többször is. Az esti, tábortűz melletti beszélgetéseken is részt vett, a rokonai nem tiltották neki a kimaradást, mert Hulló Gally felelősséget válla11 érte, márpedig ő, az orvosék fia erkölcsi tekintélynek számított a faluban. Épp ezeknek a tűz körüli beszélgetéseknek az okán kapta Éva az Esti Csicsergés nevet Hulló Gallytól. A lánynak valóban csicsergő volt a hangja, s a tűznél ülve nemcsak beszélgetni, hanem dalolni is szeretett. A főnök magával hozta a gitárját, s azon vagy ő játszott, vagy a lány. Mert gitározni is tudott, meg zongorázni is, s olykor elkérte a zendi kántortól a kórus kulcsát, hogy bemehessen az üres templomba orgonálni. A többi hangszer is érdekelte, a hegedűhöz és a fuvolához is konyított valamelyest, és odahaza szép hanglemezgyűjteménye lehetett, mert rengeteg operaáriát, dalt, zenedarab-részletet tudott fejből. Ö maga is zenei pályára készült, de még nem döntötte el, a hangszeres muzsikát választja-e, vagy az éneket.

Amikor megérkeztem Zendre, Éva már egész otthonosan mozgott a táborban, bár a természetéből ítélve el tudtam képzelni, hogy a legelső találkozás alkalmával sem jött zavarba a srácok láttán. Rendkívül talpraesett volt mindig, senkinek sem maradt adósa a felelettel, de a visszavágásai sohasem sebeztek, csak szórakoztattak.

Az indián sejtről megvolt a maga külön véleménye, mégis föltalálta magát ebben a társaságban, s valahogy új atmoszférát teremtett maga körül. Valami konkrétumot hozott az addigi ábrándozásba, noha ő maga is szeretett ábrándozni. Volt egy fiúja, erdélyi srác, két évvel idősebb nála, azzal levelezett. Észak-Erdély visszacsatolása óta tartott köztük ez a kapcsolat anélkül, hogy találkoztak volna, s Éva azt állította, úgy érzi, valamikor egymáséi lesznek ők ketten.

Akkor, azon az éjjeli fürdésen meggyőződhettem róla, hogy valóban szereti azt a srácot. Nem is éjjeli fürdés völt, hisz alig múlhatott még nyolc óra, amikor levetkőztünk, és Éva tíz előtt már tekerte a pedált a falu felé, mert tíznél tovább nem szokott kint maradni. De jócskán bent jártunk az augusztusban, és meglehetősen sötét volt már nyolckor. Felhők takarták el a holdat, s a forró nap után úgy éreztük magunkat azon a felhős estén, akár az üvegházban. Éva talán nem tudta, hogy Hulló Gally elutazott, bár az is meglehet, hogy tudta: alkonyattájt kijött, úgy mint máskor, beszélgetni meg dalolni a tűznél. Csakhogy tűz nem volt, mert nekem egyedül nem akaródzott tüzet rakni, Éva pedig egész nap nem mutatkozott, így hát nem tudtam, kijön-e egyáltalán. Alkonyattájt azonban kijött, és aztán csak ültünk a parton, néztük a lassan elfolyó vizet, és alig váltottunk szót egymással. A hiba nyilván bennem lehetett, én sokkal nehezebben oldódtam föl, mint Éva, és ott, abban a fülledt csöndben alighanem megint Györgyire gondoltam. Ábrándozás volt ez is, bár szerintem Györgyi sokkal kézzelfoghatóbb valóság volt az én számomra, mint az erdélyi srác Éva számára, hisz Györgyivel már őrsön összeismerkedtünk, amikor ők még Hámodon laktak és Örsre csak itt-ott látogattak el, egy régi ismerősükhöz (távoli rokonukhoz?) — aki történetesen apu elődje volt az őrsi jegyzői szék