Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - HOLNAP - Juhász R. József: Elemi erejű formák (Magdalena Abakanowicz budapesti kiállítása)
Elemi erejű formák Magdalena Abakanowicz, a lengyel textilszobrász neve mára már fogalommá vált. A művésznő 1950-1954 között a varsói Képzőművészeti Főiskolán tanult. A főiskola befejezése után festészettel foglalkozott, hatalmas méretű festményeket (gouache- okat) alkotott. A hatvanas évek elején kezdett el szőni. Sajátos reliefeket, majd kí- sőbb háromdimenziós formákat teremtett, s „abakánnak” nevezte őket. Ezekkel a háromdimenziós alkotásaival forradalmasította a hagyományos textilművészetet. A hetvenes években figuratív textilszobrászati kompozíciókkal kísérletezett, majd a nyolcvanas években figyelme más anyagokra is kiterjedt (fa, kő, agyag, fém stb.). Önálló kiállításai, amelyeket mindig maga készít el és mindig más konstellációba állítva szerepelteti bennük alkotásait, bejárták már Észak- és Dél-Amerikát, Japánt, Ausztráliát, és természetesen Európát. Abakanowicz 1965 óta tanít Poznan képzőművészeti akadémiáján. Varsóban él és dolgozik. Művei számos magán- és közgyűjteményben szerepelnek világszerte. Budapesti, műcsarnokbeli kiálításán, amelyet 1988 tavaszán rendeztek, szokásához híven régi és új műveit eredeti konstellációban, új felfogásban szerepeltette, így a létrejött kiállítás új Abakanowicz-mű is egyben. Nehéz néhány sorban érzékeltetni a légkört, amelyet Abakanowicz alkotásai teremtettek a Műcsarnokban. Talán hatalmas betűkkel és óriási felkiáltójelekkel lehetne valamit érzékeltetni. Nem számoltam, hány termet töltött meg a hatalmas anyag, de minden egyes terem újabb meglepetés, egy újabb címszó belső szótárunkban. Az egyik teremben kábelekre emlékeztető kötélóriás kígyózott le a dobról, a másikban háromdimenziós „abakánok” lógtak a fejünk felett, s hatalmas méretükkel és mesevilágra emlékeztető formáikkal hívták fel a figyelmet magukra. A következő teremben, amely zsúfolva volt álló emberi figurákkal, illetve műgyantával átitatott zsákvászon „emberi roncsokkal”, úgy érezte magát a néző, mintha egy fenyegető tragédiával terhes embercsoport előtt állna védtelenül, méghozzá a holtak világában. Egy másik teremben a bárszákszerű alkotmányban ülő fejetlen figurák tragikomikus hatása fogadott, a továbbit meg hatalmas farönkök foglalták el, a helyszűke érzetét keltve. A hatalmas állatra emlékeztető, szimbolikus jelentésű rönkök — ki tudja, hány hasonló farönk mellett ballagtunk el az erdőben? — azáltal, hogy eredeti környezetükből kiszakította őket a művésznő és egy új térbe helyezte őket, elnyerték jelentésüket, feltárták szépségüket és műalkotássá teljesedtek. Egy újabb terem következett, tele kavicsdarabokkal, szikladarabokkal, amelyek természetesen vászonból, kötelekből, zsákokból, textilből készültek. Az egymásra dobált halmazokból hatalmas zsákok ép vagy felhasadt teste kandikál ki, a kitörni vágyó anyag és a belső világ feszültségét érzékeltetve. A fal mentén korhadozó, „hőd rágta” fatörzsek sorakoznak, minden egyes darab más és más üzenetet, szomorúságot áraszt. A minimális beavatkozás a fa struktúrájába ideiglenességet, törékenységet sugall. Idézet a művésznőtől: „Gondolataim és elképzeléseim, akárcsak én, földdé fognak válni. A formák is, amelyeket megalkotok. Ez jól van így. Olyan kevés a hely!” Vajon mitől autentikusak, és miért hatnak olyan elemi erővel ezek a formák? (A fakalitkába zárt fej nélküli ülő figura, a gallyakból, drótból, kötélből szőtt, gyúrt, formált golyók, az óriási „abakánok”, a tengernyi ülő és álló textilember, a 3—5 méter átmérőjű vörös, barna és fekete textilreliefek, a másfél méteres fejek, és az 5—6 méteres, subára emlékeztető ruhák.) Nehéz választ adni a kérdésre, hiszen mintha azt kérdeznénk, miért szép és rossz egyszerre a világ? A művésznő minden egyes alkotása egy-egy darab önmagából, életéből, örömeiből, szorongásaiból, csalódásaiból és hitéből. „Minden forma jelentések együttese, és mint ilyen, igaz. Nem szabad semmi konkrét, terminológiára lefordítani, egyetlen hivatkozási alappá szűkíteni. Ez egyenlő lenne a formának mint megismerési eszköznek a megsemmisítésével.” Magdalena Abakanowicz tavaly meghívást kapott a szöuli művészeti kiállításra. Ma már az ő egyik szobra is ott áll az olimpiai parkban. Juhász R. József
