Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - HOLNAP - Turczi Árpád: Gyökerek; Születésnapomra (kísprózák)
már mely hömpölyög állandóan tested egyik részéről a másikra akkor is benned leszek ha te már úgy döntesz elég akkor is áramlani fogok benned és soha nem lesz elég akkor is életed leszek ha bimbóid már nem fakadnak meg többé és soha nem lesz elég akkor is az leszek ami éppen akkor te és soha nem lesz elég így váltam gyökérré kortalanná emberré vagy élőlénnyé a föld részévé sok növény létezési feltételévé s mindegyik éneddé azaz azt sem tudom ki vagyok írástudatlanságomat firtatva leírtam a leírhatatlant vagyis képzeld azt hogy nem is olvastál semmit csak úgy beléd került a szó a véred útjain Születésnapomra Valahol ott kezdődött minden, ahol anyám fájdalomba borult boldogsága a fehér mezőkön vörösre festette a téli tájat, tátogva szedtem a levegőt, és nem tudtam mire vélni a cselekmények zuhatagának bíbor lombozatát, vak voltam és éber, béna és fájdalmasan fürge, holoitt a mai napig sem méltatom feketére festett üveglapjaimat sokra, egy összedőlt égő dal láttán sikerült találkoznom az emberekkel, kik bepiszkolt folyókban mosták az ólmot, mint más az aranyat vagy a ruhát, de oxidálódott rétegüket nem tudták eltávolítani lelkűkről, kértek, segítsek nékik, s én még a föld felszíne alatt túró vakonodokat sem öltem meg, lokálpatriótává nevelt sejtjeim elemei erővel törtek ki szülőföldem berkeiből, hogy érezzék a halottak boncolásának atomhasadását, lássák a pingvinek ordas hidegét, és egyesüljenek a nyárba forduló tavasz májusi zivataraival, majd sziklafalakról várként nézzenek alá a széntelepek porfelhőire. S jött a folytatás, én álltam, tűrtem, botlogálva kihullott fogakban, s egyre több gyertya izzott szemtelenül szememben, arrogánsán és figyelmeztetőleg, én lefitymáltam, a fényt elfújva nem vettem tudomásul a torta ízét, csak ettem, ösztönszerűen zabáltam, már-már visszaöklendeztem, de csak gyűrtem magamba, hátha belém fér, jöttek a szeretett rokonok, mindenkivel tárgyaltam, senki nem értette, mit mondok teli pofával, csak anyám figyelmeztető szavait érzékeltem, tudván, csak ő érdemli a figyelmemet, még akkor is, mikor a léceimről leesve részegre iszom magam, és elefántként török be a családi nyugalmába az ajtóval átellenben, ezután pedig fogtam magam, és megpróbáltam megmászni egy homokhegyet, fájdalmas pofát vágtam, belémnyilallt a lebegés iszonya, kétezer év telt el azóta, s én mégis csak tizenkilenc fényáradatot véltem érzékelni, tizenkilencszer szívtam be mélyen a levegőt, hogy felfújt pofazacskóval dacolhassak az idővel, mígnem orromon csúsztam végig a befagyott Dunán, egészen a Földközi-tengerig, s Európa mediterrán éghajlata ezüstös lelkét mutatva homéroszi erővel szelte ketté testemet, mondván, válassz, vagy ez, vagy az, s én nem tudtam mi ez, két percem volt, kiszámoltam gyerekkori versikéim- mel, becsukott szemmel természetesen, rámutattam, ekkor vesztettem el szemem világát, hallásomat, félve attól, milyen leszek, denevéralakot öltve szálltam hazáig, ultrarövidhullámú kibocsátott sugaraimra bízva tájékozódásomat, s ím, sikerült landolnom. Hogy ezután mi történt, már arra nem emlékszem, kérdeztem barátomat, mi volt az utolsó tél után, s ő katonaegyenruhájában csak napóleont emlegette, s bevallotta nékem, hogy én az idő tájt éltem, amikor arisztotelész, hála néki, rámtaláltak, ott feküdtem a lindowi ember társaságában, kétezer-háromszáz
