Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Érkezés után (elbeszélés)

az esőben, várta a szeptembert, a strand teljesen kiürült, elfogytak az üres üvegek is a még üresebb kempingezőkkel együtt, pedig köztük biztosan akadt volna egy szepességi vagy morvaországi lány, aki Z. bajain szívesen segített volna, csak hát Z. valami hülye elvárás szerint, ami persze saját hülye elvárása volt, kikötötte magában, hogy szüzességét magyar nővel (leánnyal, csajjal, kurvával] óhajtja elveszíteni, méghozzá csakis szerelemből! Uramatyám! A végzetes nap, amely Z. egész későbbi életére kihatott, egy bizonyos szeptemberi este volt. Végzetes estét kellene inkább mondani, de ez az este reggel kezdődött.

Szóval az a bizonyos este reggellel kezdődött, mint minden normális nap. Arra gondolt... Miért írok egyes szám harmadik személyben? Hazudni öröm? Nem hinném, mert életemben nem sokat hazudtam, úgy istenigazából nem is nagyon volt rá időm, hogy hazudozzam. Az esték mindig reggellel kezdődnek, helyesírási hibákkal végződnek, szenvtelenül néznek rád, és belefolyik álmaidba a mocskos esővíz.

Azon a bizonyos reggelen mégis tudtam, hogy valami történni fog velem. Tudtam, mert megírtam egy fehér papírlapra, mit látni az ablakomon keresztül, mi az, ami számomra, negyedik emeleti lakásomból, panoráma lehet. Az a kisfiú, aki Z. volt, meghalt akkor, amikor én megszülettem, mégis párhuzamos az életünk, mert Z. és én nem is vagyunk.

Reggel elmentem munkába, azon a bizonyos reggelen elmentem munkába. Módszeresen és kitartóan és makacsul gyűjtögettem az üvegeket, legalább negyvenhét darabra volt szükségem, ennyibe került a büfében egy liter fehér vermut, persze hazai gyártmány, berúgni elég az is. Módszeres üveggyűjtésem eredményeképpen délelőtt tízkor a nyaraló vendégek legnagyobb csodálkozására elvonultam a napozók közt, mert éppen jó idő volt, mert éppen sütött a nap, mert éppen lehetett napozni, kezemben egy üveg fehér vermuttal, hazai gyártmányú, nem kell mindjárt Barberóra gondolni, elvonultam a csónakázótó felé a régi vízimalom dohos, mohos, durva, fénysimogatta kövei mellé leszopni magam, mégpedig azért, mert tudtam, aznap reggel valaminek történnie kell, ha tetszik ez a sorsnak, ha nem. Lecsavartam a stoplit, számhoz emeltem a palackot (mindig utáltam a fehér vermutot, pláne a hazait), és nagy, masszív kortyokban nyomtam magamba az italt. Hányingerem volt tőle, böfögtem, mint egy ócska mozdony hegynek fölfelé, de nyomtam, szívtam, szürcsöltem magamba az undorító italt, hogy ne érezzek semmit, hogy ne lássak, ne halljak, ne tudjak.

A nap sütött, az ital hatott. Körülbelül a felénél éreztem, hogy passz! Lefeküdtem a mohás kövek mellé, vártam a halált és a feltámadást egyszerre. Tudtam, hogy ez az utolsó napom itthon.

Itt születtem. A sors jóvoltából. Inkább úgy mondanám, valami kiszámíthatatlan, felsőbb rosszakarat jóvoltából. Hiszek a mágikus erőben, amely ide tolon- colt, erre a világra. Amely befolyásolja az életem. Apám, ma már a köztemető lakója, szintén itt született, valami felsőbb rosszakarat jóvoltából. Előbb mint nyugdíjas, később mint vándormadár működött. Habár az is lehet, hogy fordítva. Nem lehetett nála sem biztosan tudni semmit, erre később nagy nehezen, de rájöttem. Valószínűleg én is tőle örököltem azt a mániát, hogy egyáltalán nem vagyok biztos. Azt tartotta, mindig minden lehetséges hülyeséget ki kell próbálni, a lényeg az, hogy pénzt lehessen vele keresni. Végigcsavarogta az egész országot, valahol felcsípte anyámat, aki soha nem értette meg, mit is akar tőle tulajdonképpen ez az ember. Mindig riadt szemű, alázatos kis megtört asszonynak láttam, aki szolgaként tűri a sors gálád és alantas csapásait, meg apám ritkán, de jól elhelyezett pofonjait. Anyámtól örököltem szlávos puhaságát és 'J nyelvérzékét, amivel azután nem mentem semmire.