Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - PÓDIUM - Kmeczkó Mihály: A Mikszáth-bemutatók tapasztalatai a Magyar Területi Színházban

Ezek után nézzük meg az inszcenáció sajtóvisszhangját!

Egy (szlovák nyelvű) kritika kivételével az elragadtatás hangján szólnak az előadás méltatói. Ez a bizonyos kritika felrója „a történelmi hűtlenséget”, továbbá felsorolja azokat az epizódokat, amelyekben a színpadi feldolgozás eltér az eredeti műtől, és végül a szerzőhöz méltatlannak tartja ezt a fajta feldolgozást és színpadi megjelenítést. (F-a; Hlas ľudu, 1979. 5. 26.; Dramaturgický omyl komárňanského divadla. Mikszáthova novela bez jeho ducha.)

A magyar nyelvű sajtóvisszhang érzékeltetésére három lapból idézünk. Szilvássy József a többi között így ír a Nő 1979. június 13-iki számában Megérdemelt vastaps. A beszélő köntös nagy sikere a Magyar Területi Színházban cím alatt: „Komáromban (...) a bemutató után hosszú perceken át zúgott a vastaps. (...) Akadtak pedig tamás- kodók is, akik sehogy sem értették, miért kell az ismert Mikszáth-elbeszélésből készült színdarabot bemutatni. Az élvezetes előadás a Matesz vezetőit és dramaturgját igazolja. Ha elemezzük az előadást, akkor egyhamar rájövünk, hogy nem a véletlennek, hanem nagyon átgondolt, tudatos dramaturgiai és művészi munkának a gyümölcse ez a rendkívül pozitív fogadtatás. (...) Kmeczkó Mihály dramaturg és Konrád József rendező nem könnyű, de járható és eredménnyel kecsegtető utat választott. A mi — groteszk, tragikomikus — szemléletünk szerint bontották ki a cselekményt, s az egykori hősöket mai tulajdonságokkal, gondolkodásmóddal is felruházták. így a történet groteszk hangvételű, többértelmű, számos vonatkozásban pedig egyértelmű lett: egyszerre szólt a török időkről és napjainkról. Nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy a játékban sok olyan etikai, magatartásbeli problémát fedezzünk fel, amelyek ma is időszerűek. (...) A színészek közül leginkább Boráros Imre találta föl magát, ő alkalmazkodott a legsikeresebben ehhez a rendezői koncepcióhoz. A követ szerepében sikerült felmutatnia a harácsoló rablóvezér embertelen vonásait, ám ezzel együtt a figura tragikomikumát, sőt az ilyen embereket általában jellemző tulajdonságait is. Pőthe István Lestyák Mihály szerepében remekelt: kitűnően keltette életre a csavaros eszű, lángoló szívű ifjoncot. A kecskeméti elöljáróságok közül Tóth László alakítása emelkedik ki. Szunyogh György szerepében elsőrangúan domborított ki egy gerinctelen, magyarból törökké lett hivatalnokot, aki kevés koncért emberségét, nemzetiségét, hovatartozását adja föl. (...) Nézzék meg azt a szívet-lelket gyönyörködtető, megmosolygtató és elgondolkoztató előadást. Ritka élményben lesz részük.”

Miklósi Péter, a Hét színikritikusa így ír a lap 1979. 6. 23-iki számában (recenziójának címe: A beszélő köntös — színpadonj: „A beszélő köntös Komáromban látott — és azóta Dél-Szlovákia számos színpadán játszott — előadása sok tekintetben valóban rendhagyó és újszerű színházi élményt nyújt. Rendezés és színészi játék dolgában egyaránt annyi ösztönző ötletet és eredeti megoldást, annyi hangulatos játékosságot és remek epizódalakítást (de néhány apróbb kérdőjelet vagy jellemábrázolásbeli pontatlanságot is) rejt magában ez a színházi est, hogy nemcsak a közönség figyelmét érdemli meg, hanem egy részletesebb s terjedelmesebb kritikusi elemzésre is joggal tarthatna igényt. (...) Konrád József vonzódik a magyar irodalom klasszikusainak színpadi bemutatása iránt. Korábbi rendezéseinek művészi értéke s az előadások spontán közönségsikere egyaránt azt igazolják, hogy egy patinás veretű irodalmi alkotás is nagyszerűen alkalmas lehet arra — színpadi és dramaturgiai szempontból egyaránt —, hogy a nézővel mába szóló üzenetet közöljön. Persze, ennek egyik előfeltétele, hogy olyan gazdag képzeletvilágú és céltudatos rendező foglalkozzon a darabbal, aki a holt szövegről biztos kézzel hántja le az idők »hordalékát«, és felerősítve húzza alá mindazt, ami a mai napig érvényes az akkor és ott játszódó cselekményből. Valami ilyesféle művészi hozzáállás s egyben közönségvisszhang tapasztalható A beszélő köntös előadásán is. Konrád József a fantáziadús játékosság és a szókimondás eszközeivel teremti meg azokat a kapcsokat, amelyek összekötik a színpadot és a nézőteret; hidat vernek a múlt és a jelen között. (...) Egy további jellemzője az előadásnak, hogy Konrád mind az eredeti elbeszéléshez, mind a prózát színpadra alkalmazó Hubay Miklós dramatlzálásához viszonyítva szatirikusabbá, komikusabbá tette az előadást. (...) A figurák jellemábrázolása olykor pontos léleklátásból, máskor az egyszerű, de annál kendőzetlenebb népi humor merész színvilágából táplálkozik. Az emberi magatartásformák szivárványának minden színét felvillantja ez a jellemvilág, még akkor is, ha a hősalkotásban — az elmúlt századok prizmáján keresztül — érzünk valami mon