Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan költemény / tartomány I. rész

évvel azután, hogy megírtam életem első szövegeit), húszéves voltam, amikor az antológiánk, huszonhárom, amikor az első kötetem megjelent. Valóban gyorsnak tűnő „karrier”. Hacsak egy kissé akarom, egy életen át eléldegélhetek ebből a sikerből, variálva, újra s újrafogalmazva az egyszer megtalált hangot, a „stílust”, évről évre szaporítva köteteim számát, ahogy nem egy kor- és pályatársam teszi. Csakhogy ez az ún. karrier engem nem csábít. Amikor végére értem a „Keselylábú csikókorom” utolsó versének, a „Nap-ének”-nek. úgy éreztem, tovább ezt nem tudom csinálni, amit e téren el tudtam mondani, elmondtam mindent, talán többet is a kelleténél, s vagy végleg elhallgatok, vagy valami egészen mást kell kitalálnom.

1/1/4

„Ki tudja, hogy nem olyan korszak lesz-e a következő, amely egyáltalán nem szavakkal fejezi ki magát? — kérdezi George Steiner a Modern Könyvtárban megjelent izgalmas esszékötetében (Egyre távolabb a szótól), s így folytatja: A legnagyobb modern filozófus az volt, aki a legelszántabban menekült a nyelv csapdájából.”

Köztudott, hogy Wittgenstein 1921-ben megjelent „Logikai-filozófiai értekezése” eme talányos, mára immár, sajnos, közhellyé koptatott kijelentéssel zárul:

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

1/2/1

Plešivec—Paríž — Pelsőc—Párizs. Máig megvan még talán valahol, kuriózumként őrzöm a hajdani vonatjegyet, amellyel hajdan Párizsba utaztam. Ma már számomra is képtelenségnek tűnik, de így volt, itt a kézzelfogható bizonyíték, a vonatjegy, hogy volt idő, s nemcsak a háború előtti „boldog békeidők”, amikor egyenes vonatjegyet lehetett venni Párizsba még egy olyan isten háta mögötti vasútállomáson is, mint amilyen Pelsőc. De hát mindez, amint mondottam, kuriózum immár, mint ahogyan e másik eset is:

Párizsba indulván, 1968. október elsején, végigloholtam még a tornaijai Vasút utcán, s találkoztam egy idős földimmel.

— Hová, hová, Laci gyerek? —- kérdezi tőlem, látván kezemben az óriás csomagokat.

— Párizsba — vágom rá gyanútlanul, olyasfélén, mintha csak azt mondanám, hogy Rimaszombatba.

Leesett az álla, s el se hitte talán, hogy igazat szólok. Pedig valóban Párizsba indultam.

1/2/2

1967

Válogatom hát az írásokat. Össze kellene hozni belőlük egy kötetre valót. S megint csak a hátborzongató fölismerés: Mi mindent juttat az ember eszébe ez a tengernyi írás!

Nevezhetem-e naplóknak őket? Aligha nevezhetem, bár utólagosan meg tudnám írni ennek a tíz évnek a történetét. Az írások nyomán. Ciklandoz a kísértés: próbáld meg!

Lehet. Lehet, hogy megpróbálom majd egyszer. Valamikor. Most azonban lássuk a mát. Illetve a tegnapot.

Egy évet töltöttem Párizsban, s nem írtam egy sort sem. Meg lehet ezt érteni? Azt hiszem, meg lehet. Legalábbis én akkor megérteni véltem. Ma már sajnálom, mert hiába próbálom utólag visszaidézni az eseményeket, a hangulat megvan* a részletek után hiába kutatok. Hová tűntek?