Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - KRITIKA - Jaroslava Pašiaková: Az irodalom igaza vagy az irodalmár varázsa? (Rákos Péter: Az irodalom igaza)

az olvasó sem olvassa egyformán kétszer egymás után)” (95. old.). Bár minden egyes művet többféleképpen interpretálhatunk, létezik egy bizonyos határ, ameddig elmehetünk; de egy lépéssel sem tovább. Ezért problematikus, vitatható az a — valószínűleg az ifjú Noszty iránti szimpátiából fakadó — hallgatói kijelentés: „Minden jogos, amit az olvasó jogosnak vél.” Ha a pedagógus megmagyarázza a hallgatóknak az adott fogalmat, tisztázódik előttük, hogy a döntő mindig a szerző, annak intenciói és szándékai: „A kritikailag rögzített szöveg valahogy olyasformán képzelhető, mint egy virtuális pont, egyes olvasatai megannyi további pontként a szövegből mint a céltábla közepétől kisebb-nagyobb távolságra elszórtan helyezkednek el, maga a mű pedig mindezen pontok »mértani helye«, summája” (97. old.). Rákos bebizonyítja, hogy megengedhetetlen dolog belemagyarázni a szövegbe olyan értelmeket, amelyek nincsenek és nem is lehetnek benne, s nyíltan elítéli a regény különféle változatait, „javításait”, melyeket az olvasók szentimentális vágyai diktáltak. ,,. .. aki A Noszty fiú eseté-t... úgy alakítja át, hogy a megoldást az ellenkezőjére változtatja, megmásítja a művet; érzésem szerint a meghamisítás szó sem volna itt túlzottan szigorú.” (98. old.) A tanulmány befejező részében hangsúlyozza, hogy nem kerülhető meg sem az a társadalompolitikai helyzet, amelyben a mű keletkezett, sem az a tény, hogy léteztek olyan dzsentri-típusok is, akik képesek voltak elrugaszkodni osztályuk társadalmi normájától. Példaként Móricz hőseit említi, de néhány történelmi személyiséget is: Eötvöst, Keményt, a két Telekit, Károlyi Mihályt.

A végkövetkeztetés világos, meggyőző és egyértelmű: „az olvasó joga az elégedetlenségre szent és sérthetetlen. Mást kívánt hallani, másról ábrándozni” (113. old.). Érthető, ha valaki bizonyos fokú szimpátiát érez a könnyelmű hős iránt. Hanem „mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani: de más dolog megbocsátani, és ismét más nevükön nevezni a dolgokat úgy, ahogy meg vannak írva, szándék szerint, szöveg szerint” (117. old.).

Hasonlóan tanulságos, modell értékű a Csehek felé című fejezetbe sorolt tanulmány, A két Gábor. Ebből a leghosszabb fejezetből azonban hiányzik egy talán még meg sem írt tanulmány, amely feltérképezné a szerzőnek a csehek felé vezető útját — különféle sorsfordulóit, megállóit, magasságait és mélységeit. Németh László megírta a maga cseh útját (Az én cseh utam), Rákos még tartozik ezzel. Persze, az ember védekezik minden olyasmivel szemben, ami a számadás keserű utóízével járhat. (Tulajdonképpen magam is hasonló helyzetben vagyok, én is kötelességemnek érzem, hogy számot adjak a magam magyar útjáról, magyar barátaim figyelmeztetése azonban nekem is túl korainak tűnik.) De ezt az egyetlen kifogást nem hallgathattam el.

A könyv harmadik részének bevezető tanulmánya a Nyugat folyóirat megalakulását, jelentőségét és helyét tárgyalja a XX. századi magyar irodalom kontextusában, s alapítóinak nemzedékéről és fő képviselőiről ad rövid jellemzést. (E tanulmánynak cseh változata is van; a szerző ezt a Velká generace — Básnici Nyugatu című gyönyörű cseh könyv elő-, és utószavaként publikálta.) A fejezet többi tanulmánya — mindenekelőtt a cseh olvasó felől közelítve — nemcsak a „nagy”, hanem a második és harmadik Nyugat-nemzedékkel is foglalkozik: Babitscsal, Karinthyval, Füsttel, Déryvel, Weöressel, Ottlikkal.

A könyv utolsó fejezete — Háztáji világviszonylatok — recenziókat és elmélkedéseket tartalmaz azoknak a szerzőknek a műveiről, akik jelentős szerepet játszottak a hazai magyar irodalom fejlődésében (Fábry, Dobossy, Balogh Edgár, Gáli Ernő stb.). Mivel nemrég jelent meg Fonod Zoltán tollából egy részletes Fábry-monográfia, Dobossy László könyveiről pedig több recenzió is született, én most csak az ,,Ez volt a Sarló” című tanulmánnyal foglalkozom, amelyet a szerző az azonos című ünnepi publikáció recenziójaként tett közzé. Rákos Péter mindenekelőtt — látszólag túlságosan is pedánsan, túlságosan diplomatikusan — a Sarló különféle megnevezéseit veszi sorra: a „mazgalom” elnevezéssel szembeállítja a „maroknyi had” kifejezést. Ezek persze mindig attól az állásponttól függnek, amelyet a Sarló tanulmányozása során vele kapcsolatban elfoglalunk; tény marad viszont, hogy történelmi fenoménről van szó, amely egy adott korban kezdte meg és fejezte be működését, tagsága volt, s Bratislavában székelt. A Pozsonyban, Brünnben és Prágában tanuló magyar fiatalságot tömörítette. Rákos Péter a legmegfelelőbb helyen húzta alá Krammer Jenő 1935-ben feltett kérdését: „Hogyan volt lehetséges, hogy ez az alig maréknyi fiatalember öt-hat éven át egy egész