Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - FÓRUM - Dobos László: Egy irodalom reménye
talán a legnagyobb, amit tehettünk: irodalmunk fejlődésének harmincéves folytonosságát. Ezt látni a visszapillantó tükörben. Megtartó ereje volt a Szemlének Fábry Zoltán, tanácsaival, írásaival ötvennyolctól hetvenig állandóan jelen volt. Az Irodalmi Szemle számára kiteljesedés volt, elégtétel, rendszeres publikálási lehetőség, nyilvánosság. Egyszerre volt tanácsadó, esztéta, kritikus, s a távolból is szerkesztő; erkölcs, gondolkodás. A hatvanas évek Fábry életének öregkora már, de életművének egyben fénykora is. Ekkorra érett meg benne az anti- ember, az antidogmatizmus, az antisematizmus, ekkor éri el csúcsát igazságkereső szenvedélye. A Szemle vállalta minden Fábry-írás közlését. A folyóirat történetének ez az anti-ideje. Ekkor éljük meg a legnagyobb ütközéseket, bonyolult konfliktusokba keveredtünk. A dogmatikus gondolkodás, a brosúraszemlélet ellenében ekkor alakul irodalmunk és közéletünk realizmusa: a gondolkodás másik rétege. Az Irodalmi Szemle megtartója s fenntartója a magyar irodalomhoz fűződő viszonya is. S a harminc év szakaszai? A folyóirat beleszületett a sematizmusba, pontosabban a sematizmus utóidejébe. A Szemle az antisematizmus fóruma lett. A hatvanas években a realizmusigény szószólója, az irodalmi realizmusé, s a közéleti realizmus igényének munkálója. Erre az időre esnek a szemléletviták. Felfedezzük s tudatosítjuk önmagunkat. Ekkorra érik meg a kimondás ereje, a kibeszélés ereje és bátorsága. Ekkor jelenik meg irodalmunkban a regény, a művészi értékű széppróza... Jelenik meg számos meghatározó értékű mű. Irodalmunk csatlakozik a szlovák társadalom törekvéseihez: a szlovák nemzet államjogi helyzetének rendezéséhez, s ezzel egyidőben napirendre kerül a Csehszlovákiában élő nemzetiségek államjogi helyzetének rendezése is. Ez a folyamat tükröződik a Szemle hatvanas években szerkesztett évfolyamain. Tükröződik egy érdekes mozzanat, kultúra és politika termékeny kölcsönhatása. Igazolható tény, hogy a hatvanas években kultúránk és irodalmunk munkálója, kezdeményezője volt nemzetiségi intézményrendszerünk további épülésének. A Szemle ekkor vállalta a közéletiség izgalmát és terhét, a politika és szellemi élet szövetségének akkor szükséges, de kockázatos lépéseit. A hatvanas évek számomra termékeny idő, tanulságos idő, a gondolkodás, a magatartás, a lapszerkesztés szempontjából egyaránt. A Szemle hatvanas években betöltött szerepét így tudnám jellemezni: a politika s a nemzetiségi sors problémáinak vonzásában. S a hetvenes évek? Duba Gyulát idézem: „Különösen fontosnak tartottam, hogy a Szemle irodalomközpontú maradjon. Azaz, egy bonyolult, zűrzavaros időszakban ne menjen szélsőségekbe, maradjon meg az irodalmi realizmus talaján.” Kétségtelen, Duba Gyulának nagy érdemel vannak annak felismerésében, hogy a lap puszta létét kell, kellett megőrizni. Irodalmi esőköpenybe burkolózva ezt tette. Tudott dolog, hogy a hetvenes évek elején alibista, hisztérikus támadások célpontja lett a lap, önvédelemre, védekezésre kényszerült, önvédelmi utóvédharcok vittek el majd egy fél évtizedet. Ennek ellenére a hetvenes évek a fiatalok felé való nyitás évtizede is. Az irodalomközpontúság szerkesztői elve két síkon valósul meg: a Szemle közli irodalmunk realizmus-vonalának novelláit, verseit, regényrészleteit. Ugyanakkor az Egy- szemű éjszaka nemzedékének tagjai esztétikum- és formaközpontú szemléletet visznek a lapba, kétségtelen az erőteljes visszahatás az előző évtized irodalmi gyakorlatára. Joggal nyert erős hangsúlyt a forma, az írások esztétikai kimunkáltsága, megkésett- séget pótolandó. Ekkor támad fel a szemiotika, a szóstatisztika. Felszaporodnak a helytörténeti munkák. Duba Gyula és Tőzsér Árpád személyében két szerkesztői koncepció tárgyiasul: Duba a realizmus, Tőzsér a racionális-esztétikus irodalom gondolatát sugallja: az irodalom valóságát. Emlékezetem, s a tények is azt mutatják, hogy a hetvenes évek szerkesztői maga-
